Sziget idején mindig a Szentendrei úton közelítem meg a várost. Szeretem nézni, amint bandukolnak kifelé a hátizsákosok, tetszik az elszántságuk, ahogy cipelik a kanna boraikat, szívemet melegség járja át, amikor olvasom, hogy egy évig le sem veszik a karszalagjukat, szurkolok, hogy minél több heti belépő fogyjon; csak a sajátomat utálom felvenni. Készülök is mindig, hogy elvegyülök, ott fogok hullámozni a tömeggel a sziget főutcáján, adok vért, olvasok szórólapot, használom a vécét, netán zuhanyozom is, de sosem sikerült megmerítkeznem, idén sem.
Az első éjszaka jutott csak a szigetből, másnap már Zamárdiban reszkettem egy vízibiciklin rózsaszínű karperecemben. Az az éjszaka meg olyan volt, mint a többi, sötétbe és Dreherbe burkoló-dzó, reggeli villamoson végződő erőltetett menet. Két, szintén egyre darabosabban mozgó médiacápával cammogtunk sátorról sátorra, a Tankcsapdának vége, a Slash még darabol valamit, az egészből csak egy ponyva alól kivillanó ismerős lábszár maradt meg, Para-Kovács kollégáé, amint éppen másnapi kirohanására készül. Volt még egy kisebb koccanásunk egy fehér portól csíkozott tetejű autóval, halottnak a csók, csak arra jó, hogy tovább málljanak a fogaim. Pirkad, és most sem áll meg ennyinél, kúszik felfelé, mi meg kifelé a hídon, sehol egy aknakereső kutya, pedig nagyon készültem rájuk, a legjobb teniszlabdámat hoztam el.
