Azért nem indult ennyire magabiztosan, sőt. A Pepsi Sziget húszmilliós veszteségéből (az ígért támogatások nagyívű alulteljesítése mellett) rendesen kiszippantotta a magáét, hogy az első három nap sztárjai csak mérsékelt érdeklődés mellett rúgtak labdába, meg hát nem is feltétlenül az első nekifutásra. Nem kellett a Slash, ami azért meglepő, hiszen mégsem róla szokták kérdezni, hogy who the fuck is, de most már mindegy. Különben nem okozott csalódást, a haknizásnak éppen azt a szintjét hozta, amire számítani lehetett: rhythm ´n´ blues-sztenderdek, szívós egynapi munkával összeütve a szigeti Honvéd-üdülőben. Klassz. Meglepetésszempontból a Batesszel sem volt baj, becsületesen átdöngölt, korrekt bulit csaptak, csak hát se tétje, se rangja, kellett volna mögé egy igazi headliner. Hanem a Stone Roses, attól nagyon kiakadtam. Hogy az agy John Squire nélkül nehéz lesz talpon maradnia, azt mondjuk gyanítani lehetett, értve van minden, de azért csak-csak nem kellett volna a rave-ből áthajózni a britpop harmadosztályába, színpadon szökdécselő táncosnővel, amúgy meg effektíve kínos hamisan. Na. Hagyjuk, mert már megint tiszta ideg vagyok. Az első három nap élvezkedése sokkal inkább a kevésbé ismert külföldi zenekarok (Nye Zsdali, A Subtle Plague), illetve a hazaiak (Kispál és a Borz, Balaton, Quimby, Sziámi, Publo Hunny, Up) körében telt. Komolyan.
Tizenhat éves működése alatt most dolgozott először normális stúdióviszonyok között a Balaton. Kazetta már van, CD-ROM majd lesz, A fény közepe a sötétség kapujában a címe. Patetikus szavak ezek, nem igazán megszokottak a rock ´n´ rollban, és ez így jó: nem nagyon találni most a szerzőjüknél fénylőbbet Magyarországon. Nyolc új dal, s ha ismerős is a levertségük, a huszonhat perc nagyobbik fele tragikusabb, kegyetlenebb Víg Mihály többi örökzöldjénél: ránk nehezül a kereszt, sebeznek a szálkák, tapad a vér. Kétszer is elhangzottak a Szigeten, a hangokon átsütő halál elegánsan belefonódott a színpadok euforikus hangulatába; mit lehet tenni, pontosan ilyen rohadt vérszívó dolog dalokat írni, meg hallgatni is, kicsit azért zavarodottan bámultam magam elé, aztán elhúztam a belem. A papír kedvéért ugyan hadd jegyezzem még meg: Dénes Józseffel kiegészülve most nagyon meg tud szólalni a zenekar, nagyon féltettem intimitásukat a Nagyszínpadtól, de ott is sütött.
Szerettem a Quimbyt is, mint rendesen, jó pár hónap után most léptek fel először. Majomtangó című új anyaguk végül is nem készült el időre, ami konzekvens menedzselési programra utal. Tavaly nyáron Kiss Tibornak és Varga Líviusnak úgy sikerült a zenekar útját egyengetendő kijutnia New Yorkba, hogy egyetlen lemezt sem bírtak magukkal vinni, elfogytak időközben. Jó volt azért nekik ott: nagyon. Csak abba kellett aztán beletörődni, hogy a Quimby marad, itt és ahogy és ami, s ha már így esett, megszülettek az első dalok magyarul. Jót tett nekik a szembesülés s a kibukottság, azt hiszem; ezúton is szeretném részvétemet és jókívánságaimat nyilvánítani a szebbik pitvarból.
Nyolc hónappal ezelőtt Müller Péter bekeményített a Sziámiban, szélnek eresztette a zalai fiúkat. Néhány koncertet ugyan még végigcsinált velük, de új számok felvételét csak abban az esetben tartotta elképzelhetőnek, "ha valakinek van olyan ötlete, ami inspiráló lehet", amellyel az előző négy év keretéből kiléphet a zenekar. Új munkatársak, új tervek merültek fel, nem is annyira egy rockzenekar, mint inkább a zenés színház körül. Így hát rendesen meglepett, megkülönböztetett várakozással töltött el, hogy Történetek címmel új Sziámi-album pottyant a világra. Az a régi álom valósult meg - így a koncert előtt Müller -, hogy egy sosem volt nép történeteit, dalait énekelhetik el. - Hát nem tudom. Nekem inkább az volt a benyomásom, hogy született néhány igazán jó szám, messze jobb az ez előtti lemeznél, mert nem volt mese, valamit le kellett tenni az asztalra. De akkor is, ez számomra ugyanaz a Sziámi, bárhonnan hallgatom, figyelem. És nem bánom, hogy így van. Az nagyobb gáz, ha egy zenekarnak nincs mivel azonosnak maradnia.
Tánczene- és dizsi-revival van, underground, posztmodern. Magára vethet, aki nem számol e szubkultúra kitörésével, de addig is legalább pillantást a Sziget Lovebarikád acid-sátrára vagy a Wanted-színpadon rendezett Color Fesztiválra. Totális, narancssárga éjszaka, mostantól számolni lehet az Uppal, a Publo Hunny pedig házhoz jön, elkészült a CDEP-je, Get 1 Down. Hogy lehessen kicsit köpködni rám, a szolid analógia kedvéért idepötyögöm a Beastie Boys nevét: együtt a hardcore, a rap, a hip-hop, az erő s a nekiveselkedés - ugrálni kell. A lemezen négy szám két remixszel, és ez korrekt arány: egyelőre ennyi, huszonöt perc figyelem dukál; nagy kár, hogy a számok közötti erőltetett, hamis szövegelés több mint bosszúságot: ellenszenvet kelt.
Tánczene és acid, sőt, techno tehát. Huszonháromezer napijegy Prodigyre; 18-án nemcsak ledolgozott egy napot a veszteségéből, de szemlátomást külsőt váltott a Sziget. Új arcok, új szelek. Tavaly a PeCsában ugyan meggyőzőbbnek tűnt Howlették dühe, s a fesztiválviszonyok most a show-ból is lefaragtak, mégis az volt a benyomásom, hogy először hallok a Szigeten kortárs zenét. (Peter Hammill más volt az előző napon, ő időtől és stílusoktól független, örök érvényű csodák közül való. Ez már vagy nem rock, vagy a rockban páratlanul emelkedett és megrendítő.) Azzal együtt, annak ellenére, hogy nem takarja el - akár a punkba, akár az elektronikus tánczenébe visszanyúló - gyökereit.
A hét második felére fokozódott a nemzetközi helyzet, a sztárok sztárok voltak, a bulik bulik, a közönség közönség, Iggy Pop speciel harminchat órás produkciót nyújtott. Úgy kezdődött, hogy a menedzsere a helyi viszonyokat csekkolván jelezte, minden Pepsire utaló reklámot el kell tüntetni, mert Iggynek két éve jogi afférjai támadtak, és ha meglátja, nincs az az isten, hogy fellépjen. Sorry meg minden, de értsék meg, Iggy kezelhetetlen. Így aztán szombat este nem nagyon lengedeztek Pepsi-zászlók a Nagyszínpadon. A továbbiakban fekete leplekkel kellett elkülöníteni az öltözőül szolgáló lakókocsit, nem szabadott, hogy kilásson, nem szabadott, hogy belássanak, természetesen a sajtónak is beintve, még ha az ötvenezer dolláros szerződés nem is kimondottan így szólt.
Fél órával a koncert előtt megállt egy kisbusz az elkülönítő előtt, Iggy be, a tükör előtt belőtte a gesztusait, s amikor 9.30-kor megszállta a színpadot, már tökéletesen az volt, aminek imádjuk: fékezhetetlen állat. Repkedtek a mikrofonállványok, ledőlt a nagydob, egy hangfal megmászva, MALÉV-reklám letépve, s mindössze két-három nyomorult reflektor ment ki, lefogadom, pont akkor, amikor a forgatókönyv írta. Ez a téboly legalább annyira egy professzionális show tartozéka, mint amennyire (az amúgy valóban kezelhetetlen) Iggy zsigereiből fakad, ettől döbbenetes, ettől felülmúlhatatlan, és ettől ér ötvenezret fesztiválról fesztiválra, nap mint nap. Könyörtelenül meg van dolgozva érte. S még az is belefér, hogy ez a derék, elkülönített ember megmerítkezzen a híveiben, majd leállítsa a kibaszottdisznóbiztonságiakat s a zenekart, és egy tucatnyi kiválasztottat magához emelve a Passangerrel lángba borítsa a színpadot. Ehhez képest a program már-már majdnem lényegtelen: húzóágként Stooges- és Bowie-korabeli számok, három gitár és dob, éppolyan koszosul, mint a legendás kalózlemezeken.
Hammillé után a Sonic Youthé volt a másik koncert, amitől padlót fogtam. Szőnyei Tamás kollégámmal előtte kicsit faggattuk (a basszista énekesnő) Kim Gordont, s ha nem is nagyon lelkesedett, azért ez-az kiderült.
- Sérti-e, hogy a Geffen kiadó rátette őket az ismeretlen zenekarokat népszerűsítő válogatására?
- Az embereknek kifordul a gyomruk, ha öt másodpercenként hallják a nevedet. Jobb "alulexponáltnak" lenni, mint hogy a csapból is mi folyjunk.
- Jó, jó, de ennyi év után...
- Soha nem voltunk a mainstreamben, a videóinkat nem játssza állandóan az MTV, ilyen értelemben nem kapunk sok nyilvánosságot. Ha nem vagy a Top 10-ben vagy a Top 40-ben, akkor ez a meghatározás helytálló.
- Az igaz, hogy Fred "Sonic" Smithből származtatható a nevük?
- Igen. Thurston (Moore - Kim férje) rajongott Fred Sonic´s Rendezvous Bandjéért.
A madonnás kapcsolatukat firtatva elárulta, hogy a zenéje nem nagyon izgatja, de annak nagyon örül, hogy terhes, biztosan jó anya válik belőle. Aztán New York következett.
- Amikor tizenöt évvel ezelőtt megalakult a zenekar, efféle zenét csak New Yorkban lehetett hallani. Most miként viszonyulnak a városhoz?
- Még mindig ott élünk. Továbbra is olyan hely ez, ahol mindenféle zenét lehet csinálni, de a zenekarunk legalább annyira arról szól, hogy négy különböző személyiség játszik benne, s ily módon túllép azon, ami New York, ami egyszerűen experimentális. Thurston néha egészen free noise zenét játszik a dobossal, nagyon erős színtere van most ennek, egy csomó kölyök fedezi fel a tiszta zajt, a japán zajt, sokan hallgatnak instrumentális zenét, míg 1981-ben annyira népszerűtlen volt, hogy igazából senkit sem érdekelt.
Végül azt kértük, egy képzeletbeli The Best Of Sonic Youth-lemezre válassza ki a maga tíz kedvencét. Kínkeservvel jött csak össze, a dobos Steve Shelley támogatásával; mindenesetre íme kilenc, a tizediket őrizze meg a kazetta, beazonosíthatatlanul: The Sprawl, Teen Age Riot, Razorblade, Superstar, The Diamond Sea, Shadow Of A Doubt, Brother James, Expressway To Yr. Skull, Death Valley ´69.
A koncert? Noise-ilag tökéletesen működött, a kisegítő állomány folyamatosan hordta újrahangolni a gitárokat, teljesen lepusztultak négy-öt perc alatt. A dalokra sem volt könnyű ráismerni, olyan trancsírozáson estek által, aztán végképp elvesztettem a fonalat, bedaráltak, felszippantottak, szétlőttek - majd írok, most bocsánat.
A Therapy? használhatatlan egy ilyen út után, különben várokozáson felül kedves fiúk. Talán nem kéne mindenre azt mondani, hogy fucking.
Mindeközben további hazai körök. A legkevésbé a Kampec Dolores Zúgó című albuma volt tréfás kedvében. Ez a társaság (úgy a gyakori tagcseréknek, mint Hajnóczy Csaba mániákus kísérletezőkedvének köszönhetően) eddig sem készített két egymásra rímelő lemezt, de mégiscsak: a rock határain belül. Most pedig szakadtak a kötelek, átbucskáztak a fejükön a hangok, átbucskáztak a szavak, én pedig Kenderesi Gabi hangja nélkül fel sem ismertem volna, kiket hallgatok. Mintha valami bizarr dzsemmelésbe csöppentem volna: a Kampecék együtt Szabados György zenekarával. De tényleg. Etnodzsessz és experimentális rock, akusztikus gitár zongorahúrokkal, aztán az új fiú, Ágoston Béla, szépen meg van jegyezve, övé a klarinét, a duda, a szaxofon. Mondom, Zúgó. Igen komoly dolog.
Béna - ez már a soros Nyers-album címe, kicsit kínos, valahová elkeveredtem, amikor. A számok megvannak, meg vannak hallgatva, fel vannak nőve a Mesterhez, szerkesztésileg sem lehet majd hazavágni, annyira egyenletesek. Nagyon jó lesz majd Nyers-fannak lenni: most jön át először, ami a koncerteken.
És lemezbemutatott a Vidámpark is, Cracowia Express, de hadd ne ismételjem magam: "amit ez a társaság a drasztikumról meg a gyengédségről tud, az most arányaiban rendben van", miként a júliusi Narancsfülben. Hadd ne ismételjem magam, hadd ne ismételjem magam, Európa legnagyobb fesztiválja, és nincs kérdés, nem is lehet.
F. D. J.
