Persze már eleve nehéz lehet eldönteni, kinek is szóljon egy ilyen kiállítás, a tanulóifjúságnak-e, a hülye városinak, aki nem tudja megkülönböztetni a tapasztott kaptárt a hengerszéktől, vagy a Budapestre szakadt nagypapának, aki párás szemmel mutatja restellkedve unatkozó unokájának a mártogatós tollat az élethű téeszirodai asztalon. Így aztán nem is marad más kiindulási lehetőség, mint a saját érdeklődés.
Márpedig a múzeumi ember biztos annak örül, ha minél régebbi valami, ebben az esetben viszont egyrészt a tárgyhiánnyal, másrészt a látogató vállvonogató érdektelenségével kell küszködnie. Én például az ingyenes szórólapra nyomtatott katalógusrészletet már a bronzkor végi ősi szálláshely vázlatos bemutatásánál eluntam, pedig hol van még innen a szaltovó-majacki műveltség kora, amikor pedig már csoroszlyás kerékkel ellátott faekéket használtak, mi több,
megjelent a cserépbogrács
Szerencsére mindezt a tárgyak szintjén meglehetős visszafogottsággal támasztja alá a kiállítás, úgyhogy már a harmadik kanyarban eljuthatunk egy paprikafüzérig, amely alatt egy riasztóan élénk szocreál színekben tündöklő gulyásleves-fénykép hozza közel a letűnt korokat mozgalmas közelmúltunkhoz, akárcsak a vitrinben elhelyezett élethű görögdinnyecikkely. (Ekkor már a kései feudalizmus korszakában járunk egyébként, rég túljutva néhány törökkori fegyveren.)
Valószínűleg nem lehetett valami sok a millenniumi támogatás, mert az ígéretes jurtabelsőt és a földbe mélyített házat nem követik további berendezett terek, pedig szívesen léptem volna be udvarházba, tanyaépületbe, múlt századi csűrbe, e századi cselédházba vagy az istállóba, ahol a kisbéres nyomorúságos fekhelye szomorkodik, akár csak virtuálisan is. Mind-amellett határozottan dinamizálódik a látvány, amikor a XIX. századba érkezünk, és pompás, élethű eszközmakettek, egyre nagyobb vasszerkezetek jelennek meg a tárlókban.
Innentől kezdve aztán az a fő baj, hogy úgy tűnik föl az ország mezőgazdasága, mint valami strukturálatlan, szinte társadalmon kívüli kelléke a mindennapoknak, amelyben lényegében a technikai fejlődés az egyetlen szervezőerő. Vagyis - néhány statisztikai adattól eltekintve - nem sugallja a kiállítás, hogy a lakosság óriási többségének a létformájáról, ennek a létformának az igen eltérő minőségeiről van szó, amikor a mezőgazdaságról, a parasztságról beszélünk. Jó, értem én, se pénz, se tárgyak, meg aztán hely sincs elég, de hát a használati viszonylataitól függetlenített eszköz önmagában csak halott érdekesség. Attól semmi sem világosodik meg a látogatóban, hogy ott áll egy terem közepén az első, Magyarországra behozott angol cséplőkészlet fényesre olajozott kerekes gőzgépe, mögötte pedig, üveg alatt a
híres paripa,
Kincsem csontváza, odébb meg néhány rúd Pick szalámi és pár doboz exportlibamáj.
Vicces, néha csinos tárgyak élik önálló és dermedt múzeumi életüket. Szinte csak esztétikai üzenetet közvetítenek így, kiragadottan összefüggéseikből. A kiállítás vége felé, amikor már a beszolgáltatások éveiben járunk, nem is tudtam eldönteni, vajon szándékos történészi turpisság-e egy tárlóba halmozni a munkaverseny- és gyapottermesztés-brosúrákat A hamvas gumipitypang termesztése és nemesítése című 1944-es munkával, amelyet még a m. kir. földművelés-ügyi miniszter fennhatósága alatt működő guminövény-termesztési országos miniszteri biztos bocsátott közre a bolsevizmus elleni harc jegyében. Felbukkan viszont - ha csak közvetve, mintegy dokumentatíve is - Lajos, a tenyészbika.
Kószálni persze lehet a végtelenségig, az ember szinte belezavarodik az undorító sertésbetegségek, a láthatóan még ruhátlanul végzett
okszerű őstulok-szelídítés
és a művészi versenyló-ábrázolások kavalkádjába, de a megvásárolható könyvek még ígéretesebbek. Nehéz tépelődés után végül egy kedvezményes árú túzok-monográfia mellett döntöttem. Így végre tisztán látok az európai túzok és a Dybowski-túzok földrajzi elkülönülése tekintetében. Ráadásul az érzékletes leírást követve úgy érzem, képes vagyok élethűen bemutatni, milyen hangot ad ki a túzoktyúk, ha felijesztik a fészkéről. A meggyőző dürrögést viszont gyakorolnom kell még.
Kovácsy Tibor
A magyar mezőgazdaság 1000 éve; Mezőgazdasági Múzeum, Vajdahunyadvár; megtekinthető február 28-ig, hétfő kivételével naponta 10-16, hétvégén 17 óráig, március 1-jétől egy órával tovább. A kiállítás október 28-ig tart nyitva
