Hadiállatok a Nagy Háborúban

Nem volt választásuk

Tudomány

Hannibál elefántjaira nyilván sokan emlékszünk, de ki tudja, milyen állatok húzták az igát az I. és a II. világháborúban? Hogyan jártak túl az ellenség eszén a hadviselő postagalambok, s meddig szolgáltak a vén csatalovak?

2018-ban, a connecticuti Middletownban lévő veteránok emlékparkjában lévő becsület fái emlékműnél (Connecticut Trees of Honor Memorial in Middletown’s Veterans Memorial Park) szobrot emeltek Stubbynak, az első világháború egyik legendás őrmesterének. Még ugyanebben az évben animációs családi mozifilmet is készítettek a háború nyugati frontján átélt kalandjairól Sgt. Stubby: An American Hero címmel (magyarul Tömzsi őrmester: egy amerikai hős). Kétség sem férhet hozzá, hogy Stubby megérdemelte a figyelmet: az amerikai 26. Yankee hadosztály 102. gyaloghadosztályá­nak legkedveltebb tagja volt. 1917 októberében hajón került Franciaországba, ahol úgy másfél évet szolgált a fronton, részt vett négy offenzívában és tizenhét frontvonalbeli ütközetben. Emellett sérült katonákat kutatott fel, egy alkalommal egy német kémet is lefülelt, sőt időben jelzett egy mustárgáztámadást is, súlyos szenvedésektől mentve meg bajtársait. Mindenki szerette, hűsége és páratlan bátorsága miatt léptették elő őrmesterré, a háború végeztével pedig az Amerika-szerte lebonyolított győzelmi parádék és felvonulások kedvelt szereplőjévé vált. Pályafutása nem sokban különbözött a bátorságukkal kitűnő közkatonákétól és altisztekétől. De annyi biztosan megkülönbözteti tőlük, hogy Stubby alacsony termetű és rövid farkú bullterrier keverék kutya volt, az első állat, amely altiszti fokozatot kapott.

Az Egyesült Államokba visszatérve háborús gazdájánál, a joghallgatónak állt James Robert Convoy tizedesnél maradhatott. Tömzsi trükköket is tudott: például a jobb mancsát a szemöldökéhez emelve tisztelgett (a 2018-ban emelt szobron is szalutál), s az egyetemi amerikaifutball-mérkőzések szünetében képes volt az orrával végiggurítani egy tojáslabdát a pálya körül. A háború után még nyolc évig élt. Mindenhol vörös szőnyeg fogadta, és három amerikai elnökkel is találkozott. Minden idők legtöbb katonai kitüntetését szerző kutyáját végül álmában érte a halál. Maradványai és a szövetségesek zászlójával és díszes plecsnijeivel kidekorált kabátja három évtizeddel később a Smithsonian Institute-hoz tartozó National Museum of American History gyűjteményébe került. Katonai dísztemetést kapott, halálhíréről és tetteiről a The New York Times meglepően hosszú, háromhasábos gyászjelentésben számolt be.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.