„Nincs szükség semmiféle fasizmusra” – üzente Bethlen István Mussolini magyar követőinek

Tudomány

100 éve nevezte ki II. Viktor Emánuel király miniszterelnökké Benito Mussolinit. A Duce példája számos magyar követőjét ihlette meg, akik nem biztos, hogy mindenben pontosan értették fasiszta példaképeiket.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. november 3-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Az olasz fasiszta mozgalom felemelkedését, majd hatalomra jutását élénk figyelemmel követte a húszas évek elejének magyar közvéleménye. Miközben megpróbálták megérteni a számukra is szokatlan fejleményeket, az új típusú politikai tömegmozgalmat, a kezdetektől akadtak, akiket inspirált a fasiszta mozgalom feltűnése – majd később a diktatúra, a korporációs (hivatásrendi) állam kiépülése Olaszországban. Mindenekelőtt a hazai szélsőségesen nacionalista, fajvédő (szélső)jobboldal látott hozzá, hogy legalábbis szavakban importálja a fasiszta gondolatot. Meglepő, de már 1922-ben két, a nevében is a fasiszta jelzőt (annak eredeti olaszos formájában) viselő szervezet alakult: a Magyar Fascista Tábor, illetve a Magyar Fascista Hungarista Tábor. Az előbbi szervezet léte, majd gyors elmúlása szerepet is kapott a magyarországi belpolitikai küzdelmekben. 1922 őszén éppen közeledni látszott egymáshoz a magyarországi radikális jobboldal több fontos (addig például a királykérdésben erősen megosztott) irányzata és figurája. Úgy tűnt, hogy össze tud fogni a gróf Bethlen István miniszterelnök belső, fajvédő ellenzékét vezető Gömbös Gyula, a keresztény párt akkor éppen ellenzéki frakcióinak vezetősége (a fővárosi Keresztény Községi Pártot vezető Wolff Károly, illetve a keresztényszocialista Haller István), no meg az intranzigens legitimista és erőteljesen jobboldali volt miniszterelnök, Friedrich István. Utóbbi alapította a Magyar Fascista Tábort, amely valószínűleg a teljes visszhangtalanság miatt múlt volna ki, ám ehelyett Bethlen személyesen oszlatta fel a pártkezdeményt.

A miniszterelnök Hódmezővásárhelyen tartott beszédében (amelyből Romsics Ignác idéz Bethlen-monográfiájában) üzen is a magyar fasiszta mozgalmároknak: „Ez a kormány keresztény alapon áll és marad is, minden körülmények között. Nincs tehát is szükség semmiféle fasizmusra, egy idegen intézményre, amely beválhat (…) más államban, de mi maradjunk meg magyaroknak.”

Ahogyan tehát a magyar fasiszta szervezkedés is a turbulens belpolitikai folyamatok kontextusában született, úgy az „antifasiszta” fellépés is belpolitikai okokból történt. Kezdetben a magyar politikai fősodor is meglehetősen ambivalensen szemlélte a gyanús pedigréjű fasiszta mozgalom hatalomhoz vezető útját. Ahogy az inkább kormánypártinak, de mindenekelőtt a revíziós gondolat lelkes támogatójának nevezhető Pesti Hírlap cikke fogalmazott 1922. október 31-én: „Őszintén szólva minden polgári társadalom örvendhet azon, hogy Olaszországban a kommunista és a szocialista uralom véget ért, s a nemzeti irányzat kerekedett felül. De szerettük volna, ha ezt normális módon, forradalom és fegyveres szervezkedés, valamint terror nélkül érték volna el.” Ezzel az értékeléssel a cikk szerzője mintegy hazabeszélt: jórészt a Bethlen-kormány konszolidációs politikájának lényegét fogalmazta meg.

A „nemzeti irányzat” dominanciája (ami Bethlen értelmezésében egyfajta hegemón parlamentarizmusban, választási autokráciában bontakozik ki) a jogbiztonság hozzávetőleges helyreállításával, a kilengések megszüntetésével, a paramilitáris fehérterrorista különítmények leszerelésével (ami 1922-re teljesen megvalósult) és a szélsőjobboldali társadalmi mozgalmának megszelídítésével, rendszerbe tagolásával valósult meg.

Megyünk Olaszba’

A fasiszta mozgalom kormányra kerülésének fogadtatása többnyire pozitív volt Magyarországon. A politikai élet zömmel jobboldali szereplőin kívül főképp a pénzügyi és a katonai körök tartották kedvezőnek az olaszországi hatalomváltást, már csak azért is, mert abban reménykedtek, Mussoliniék hozzáállása kritikus lesz a párizsi békerendszerhez. A sajtóban megjelent elemzések számoltak azzal, hogy a fasiszták sokkal agresszívebb „területvédő” politikát követnek majd Jugoszláviával szemben, ami a vágyteli gondolkodás logikájának megfelelően meggyengítheti a kisantantot is.

A Bethlen-kormányban némi aggodalmat keltett, hogy az olasz fasizmust itthon is utánozni kezdik, vagy legalábbis ottani mintára nálunk is feltámadnak az éppen lecsillapított szélsőjobboldali fegyveres erőszakos tömegmozgalmak. Ám reménykedtek is abban, hogy a fasizmus új szakaszt nyit az európai politikában. Az olasz hatalmi váltást a magyar politikai vezetés nagy figyelemmel kísérte, ez világosan kiderült Bethlen miniszterelnök és a budapesti olasz követ, Gaetano Caracciolo di Castagneto 1922. november 14-i beszélgetéséből. (Erről Allessandro Vagnini olasz történész számolt be a húszas évekbeli magyar–olasz kapcsolatokról szóló tanulmányában.) Az olasz diplomatának a megbeszélésről készített jelentésében egyértelműen kimutathatók az első kísérletek nyomai a Bethlen és Mussolini közötti közvetlen kapcsolatfelvételre. Bethlen új, erős kapcsolat létrehozását remélte Olaszországgal, és ennek révén Magyarország elszigeteltségének megtörését. Emellett Bethlen az olasz fasiszták hatalomra kerülését arra is megpróbálta felhasználni, hogy támaszra leljen a magyar politika és gazdaság rendbetételéhez.

 
Mussolini és Gömbös: Több mint kópia

Mégis, néhány évet várni kellett arra, hogy a gesztusról gesztusra erősödő magyar–olasz kapcsolat Bethlen és Mussolini 1927-es római találkozójában kulmináljon. Abban az évben, április 5-én írták alá a két ország örök barátsági szerződését. Ezt követően élénkebb lett az itthoni érdeklődés a fasiszta Olaszország és a Mussolini-féle államvezetés gazdasági-társadalmi vívmányai iránt. Bethlen miniszterelnököt is lenyűgözte mindaz, amit olaszországi látogatása alatt tapasztalt: az olasz fasizmus lendülete, gazdasági eredményei, állam- és munkaszervezési eljárásai, s Mussolini energikus egyénisége is erős benyomást tett rá. 1927-ben kormánydelegáció utazott Rómába a fasizmus módszereinek tanulmányozására. Bármiféle adaptációnak határt szabott azonban Bethlen közismert társadalmi konzervativizmusa (eszében sem volt felszámolni a honi nagybirtokrendszert), továbbá nem szándékozott feladni a korlátozott magyar parlamentarizmust, és nem akart olasz mintára diktatúrát kiépíteni. Emellett egyéni ízlésével is ellenkezett a számos munkatársa által kezdeményezett újsütetű vezérkultusz. Romsics Ignác szerint egy magyar Mussolini „felépítése” már csak azért is elképzelhetetlen volt, mert ezt a törekvést Horthy Miklós kormányzó a személye elleni támadásként értékelte volna.

Manapság olvashatók olyan történészi megközelítések is, amelyek (némileg Bethlen korábban idézett szavaira rímelve) a magyar „generikus” szélsőjobboldali mozgalmak autonómiáját hangsúlyozzák. A magyar radikális jobboldali, szélsőjobboldali kísérleteknél már csak azért sem lehet egyszerű utánzásról beszélni, mivel a két világháború közötti magyar szélsőjobboldalnak megvolt a maga erőteljes, autochton forrásokból táplálkozó saját története, amire az utódok támaszkodhattak. A húszas–harmincas évek magyar szélsőjobboldala (gondoljunk csak az akkor feltűnt nyilasokra) inkább „csak” a sovén nacionalizmust, az antiliberalizmust, a parlamentarizmus gyűlöletét és a szocialista munkásmozgalommal szembeni ellenséges viszonyulást tekintve volt rokona az olasz fasizmusnak – míg az utóbbi (legalábbis a harmincas évek végéig) nem osztozott magyar eszmetársai elvadult, gyakorta faji alapú antiszemitizmusában. Mi több, az olasz fasiszták támogatói, sőt mozgalmárai között számos zsidó is akadt, amiről a magyar szélsőjobboldaliak inkább nem akartak tudni. Ezért is keltett némi feltűnést, amikor az Egyenlőség című zsidó felekezeti hetilap 1926-ban cikket szentelt annak, hogy a budapesti olasz kolónia és a fasiszta párt helyi alapszervezete, a fascio nagyszabású évfordulós ünnepséget rendezett, amelyen a megjelent vendégeket a szervezet helyettes vezetője, valamint a titkár, Emerico Fried köszöntötték. Mindketten a fasiszták fekete ingét viselték, és kitűzték az antik Róma örökségét szimbolizáló köteges bárdot, a fascest. Az Egyenlőségnek Fried elismerte, hogy vallásos zsidó, rá­adásul azt is kifejtette, hogy

a fasiszta Olaszország befogadta azokat a zsidókat, akiket Magyarországon a fajvédő irányzat (és annak a numerus claususban testet öltött törvényhozása, no meg az egyetemeken állandósult antiszemita terror) elüldözött a felsőoktatásból.

A költő szava

A magyar–olasz közeledéssel párhuzamosan és részben kormányzati megrendelésre mind több, a fasizmus szakpolitikai kérdéseiről és vélt eredményeiről szóló tanulmány, könyv látott napvilágot. 1927-ben jelent meg az első magyar nyelvű Mussolini-életrajz, amelyet Margherita G. Sarfatti, a Duce egyik (amúgy szintén zsidó származású) befolyásos szeretője, művészetkritikus és műgyűjtő írt, magyarra pedig Kosztolányi Dezső fordított. (A kötet tavalyi újrakiadásáról lásd kritikánkat: Kis csínyek, bohó tréfák, Magyar Narancs, 2021. október 21.) A megannyi beszéd- és cikkgyűjtemény, elemzőnek szánt írás legalább abban a tekintetben megtette hatását, hogy mind többen ismerkedtek meg az olasz fasizmusra jellemző korporativizmussal. A húszas évek utolsó éveiben azután elindult a magyar fasiszta pártalakítások második hulláma – a tagságot az 1923 után szélsőjobboldali ellenzéki pártvezérként működő, ám a Fajvédő Pártot 1928-ban feloszlató és a kormánypártba idővel visszatérő Gömbös „politikai árvái” közül toborozták. Ekkortól tűntek fel a különös nevű, rövid életű fasiszta pártkezdemények: előbb a Magyar Fascista Munkások Pártja, majd a Magyar Fascista Párt. Programjukban korporatív (azaz a munkaadói és munkavállalói, továbbá az egyes szakmacsoporti korporációk együttműködésén alapuló) államot akartak és rendre szociális követeléseket fogalmaztak meg, programjuk népszerűsítésére pedig időszakos lapokat is kiadtak. Persze manapság már csak a magyarországi fasiszta mozgalmak elszánt kutatói ismerik (például Paksa Rudolf, aki könyvében hivatkozik rájuk) a Magyar Fascista Munkás, a Fascista Napló vagy éppen a Fascista Magyarország nevét.

Az 1931-es választások előtt jó néhány magyar szélsőjobboldali mozgalom, egyben a különítményes terror egyik veteránja is aktivizálta magát: Prónay Pál is létrehozta a maga Magyar Országos Fascista Pártját, és kiadta annak Feltámadunk című választási újságját. A következő években is jelentkeztek olyan pártok, amelyek programjukban hivatkoztak az olasz fasizmusra, ám idővel fontosabb lett a német nemzetiszocializmus ideológiai hatása, de még inkább példája. A kormányzat vezetői is azokat kárhoztatták (a nyilas mozgalom pionírjait), akik a nácizmust próbálták volna mechanikusan importálni.

Bár az 1932-ben a miniszterelnökséget megszerző Gömböst gúnyosan Gömbölininek is nevezték, az olasz minták követését a fejére olvasó kritikák alaptalanok voltak, amit az érintett joggal kért ki magának. Gömbös a maga politikai credóját (idővel a programját) már az előtt kialakította (1919–21 táján), hogy arra az olasz fasizmus hatást gyakorolhatott volna. A bukott forradalmi kísérletekkel egy időben keletkező, majd ezt követően megerősödő hazai szélsőjobboldali társadalmi mozgalmak virulenciája is magyarázza, hogy a harmincas évekre miért uralhatták a magyar közbeszédet és a politikai mozgalmakat a fasizmussal többé-kevésbé rokonítható társadalmi reformkoncepciók.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk