Magyar Narancs: Miben gyökerezik az erőszak, és hol kap ebben szerepet a nemek kérdése?
Antonia Burrows: Erőszakos kultúrában élünk, az erőszakot dicsőítő képekkel, mintákkal vagyunk körülvéve. Az erőszak a hierarchiával függ össze, lényege a mások fölött megszerzett hatalom és annak ideológiai alátámasztása. Utóbbi miatt általában azonosulunk vele, elfogadva az egyenlőtlenséget. Így könnyű a hatalomnak intézményes, kulturális és gazdasági erőszakot alkalmazni ellenünk. Bár azzal szokták indokolni, hogy már a dzsungelben is így volt, mégis megkérdőjelezem, hogy normális-e az ember ember felett vagy akár a természet felett való ilyen mértékű uralkodásvágya, különösen ha ennek katasztrofális következményeivel szembesülünk szerte a világon. Ha ezen változtatni akarunk, a tradíciót kell megváltoztatni, amelyben a hierarchikus gondolkodás gyökerezik. Ez nehéz, de nem lehetetlen. A nőmozgalom és az összes többi felszabadítási mozgalom már hozzálátott.
A nemi szerepek úgy jelennek meg, hogy a férfiakat nevelik a hatalomra. A fiúnak gyermekkorától fogva keménynek, célratörőnek kell lennie, győzelmet kell aratnia mások felett. Nem a világ jobbá tételéért, hanem a hatalom megszerzéséért. Erőszak kell a pénzhez, a hatalomhoz jutáshoz, a minél több rendőr és katona mozgósításához ugyanúgy, mint a férfinak a nő megszerzéséhez, birtoklásához. De a nyílt erőszak alkalmazása költséges, népszerűtlen, sőt néha vérlázító dolog, ezért célszerű elhitetni az alacsonyabb rendűnek kikiáltott emberi csoportokkal, hogy azok természetüknél fogva nem alkalmasak vezető pozícióra, s akkor eleve nem is törekszenek rá. Így beigazolódni látszik, hogy a hierarchia csúcsán lévők a legjobbak. Ezek a mi társadalmainkban a fehér közép- és felső osztálybeli heteroszexuális férfiak és az uralkodó értékrend ezt jogosnak tünteti fel számunkra.
A férfi felsőbbrendűség régi fáma, és a lányok nagy része emiatt el is hiszi magáról, hogy kevesebbet ér, mint egy fiú. A lányokat passzivitásra, tűrésre nevelik, arra, hogy külsejükkel nyerjék el a férfi tetszését. Gyakorlatilag két szerep létezik számukra: az önfeláldozó anya, illetve ápolónő, és a kurva. Ha más szerepet vesznek fel, különösen ha öntudatos magatartást tanúsítanak, azért gúnyolódás jár, akár kirekesztés, esetleg erőszak is.
MN: Hogyan ítéli meg ezt az erőszakot ma a magyar jog?
AB: Attól függ, milyen fajtájáról beszélünk. A meghatározás egyébként mindig politikai kérdés: a definíciókat és a történelmet egyaránt a győztesek írják. Érdemes megfigyelni, mi számít bűncselekménynek a nemi erőszak esetében. Például a magyar családban olyan a felállás, hogy a férjnek joga van azt csinálni a feleségével, amit akar, mintha személyes tulajdona volna. Így ez a közhiedelem és a hatósági hozzáállás is. Nincs konkrétan leírva, hogy a feleség ki van zárva a jogvédelemből, de Magyarországon ezenkívül nem is az írott törvénnyel van baj, hanem az alkalmazásával.
MN: A COLPI-ban ön tehát a törvényalkalmazói magatartás megváltoztatásán munkálkodik.
AB: A szabályokkal nem egyező gyakorlaton kell szigorítani. Például, hogy a rendőrök egyáltalán kimenjenek a helyszínre, ha családon belül elkövetett erőszak miatt hívják őket. Ilyenkor megkérdezik, folyik-e vér, és ha nem, akkor nem mennek oda, pedig ez kötelességük lenne. Újabb magyarázatot jelent, hogy most demokrácia van, és ez magánszféra. Aztán sokszor lebeszélik a nőket arról, hogy feljelentést tegyenek, mondván: inkább próbáljanak jók lenni a férjükhöz, vagy hogy úgysem fognak pert nyerni. Ezt "kibékítésnek" tekintik. Több olyan telefonhívást kaptunk a NANE-ban, hogy nemi erőszak után egy nőnek legalább olyan megalázó volt a rendőri eljárás, mint maga a tett. Kikérdezik, hányszor és kikkel feküdt le, nem lehet-e, hogy ő is akarta, esetleg ő provokálta ki? Mi másra lehetne következtetni ebből, mint arra, hogy ha nőről vagy gyerekről van szó, nem az áldozat pártján vannak, hanem őket tartják hibásnak az ellenük elkövetett erőszakért. Ennek szép példája akadt néhány éve Angliában, amikor egy bíró az ítélet megindoklásával nagy port kavart fel: ötéves lányát megerőszakoló apának adott felfüggesztett büntetést azzal, hogy a kislány valóban nagyon provokatív.
MN: Tehát hátrányos helyzetű a nő és a gyermek?
AB: Ilyen esetekben igen, pedig mindenkit megillet a jogvédelem, megkülönböztetés nélkül. Még hátrányosabb helyzetben van egy nő, ha fekete, adott esetben roma. Akkor még inkább kiprovokálta, de úgyis az a dolga.
A rendőri kultúra nagy hangsúlyt fektet a "férfias" magatartásra, ott rasszista, homofób, nőket lenéző viselkedést illik tanúsítani. Sztereotípiák szerint dolgoznak, ami korlátozza a hatékonyságukat. Reprezentatív vizsgálatunk, esettanulmányaink azt mutatják, hogy a nők mint állampolgárok mennyire nem kapnak kellő jogvédelmet.
MN: Angliában más a helyzet?
AB: Az erőszak talán nem kevesebb, de ott már harminc éve van nőmozgalom, amely konzekvensen megkérdőjelezi a nők alárendelt helyzetét, az ellenük alkalmazott hátrányos megkülönböztetést, így az ellenük elkövetett erőszak esetében az igazságszolgáltatás hatékonyságát is. Nyomására már sikerült néhány ilyen jogi intézkedést bevezettetni, ami lényegesen segít a bántalmazott nők gyakran kiszolgáltatott helyzetén. Ott feljelentés után például a bántalmazót ki lehet tiltani a házból a tárgyalásig, tehát kevesebb az esélye, hogy megfenyegesse a nőt, hogy letöri a derekát, ha nem vonja vissza. Magyarországon sokszor egyetlen vagyon a lakás, és néha eszméletlen ádáz harc folyik érte.
MN: Mi a helyzet a gyerekek bántalmazásával?
AB: Mindenki tisztában van vele, hogy létezik, nem csak intézményes, hanem családon belüli formája is, de sokáig tabuként kezelték, mint ahogy a nők elleni erőszakot is. Most már kezdenek beszélni róla, kitűnő szakemberek dolgoznak e téren. De nem csak az a baj, ha bántalmazzák őket: azoknak a gyerekeknek több mint ötven százaléka, akik nem szenvedtek el erőszakot, de látták azt a családban, maguk is elkövetőkké vagy elszenvedőkké válnak. Megtanulja a fiúgyerek, hogy férfi dolog erőszakot elkövetni, meg azt, hogy hatékony eszköz, a lányok pedig azt látják, hogy egy nőnek nem segít, ha ellenáll, kénytelen elviselni. Ezeknek a tanulságoknak következményei vannak. Amerikában az erőszakos bűncselekmény miatt börtönben ülők kilencven százaléka erőszakos családban nőtt fel.
MN: Sokszor hallani, hogy a lánygyerek nem is teszi szóvá az őt ért szexuális bántalmazást.
AB: A gyerek nehezen tudja megítélni a dolgok mikéntjét, azt csinálja, amit a felnőtt mond neki. Ha puszit kell adnia, puszit ad, ha kisgyerekkorban sminket kap ajándékba, sminkeli magát. Úgy tudja, akkor szeretik, ha úgy viselkedik, ahogy akarják. Sokszor meg is félemlítik, azt mondják neki, ő teszi tönkre a családot, ha árulkodik, és ő lesz a hibás.
MN: Hogyan derül ki mégis?
AB: Sokszor csak évekkel később, van, aki "elfelejti", és egy-egy kép, szó vagy akár film kapcsán idéződik fel benne gyerekkori abúzusa. Ilyenkor gyakran nem akar foglalkozni vele, inkább törölni szeretné az emlékezetéből, fél tőle, mert úgy érzi, felborítja a lelki egyensúlyát.
MN: Mit tehet a nő Magyarországon, ha férfi munkaadója vagy munkatársai zaklatják?
AB: Kellene egy nagy próbaper, ami a vesztes munkáltatónak sok pénzbe kerül, mert addig valószínűleg mindenki csak röhög rajta. Kint ez nagyon is élő dolog. A szakszervezetek nagy nyomást gyakoroltak a munkáltatókra, hogy fogadják el a szexuális zaklatásra vonatkozó kódexet, és most kénytelenek a főnökök komolyan venni, mert a zsebükre megy. A hollywoodi fiúk ügyesek voltak, mert pont abban az évben, amikor kiderült, hogy a közalkalmazottak negyvenöt százalékát zaklatják a kormányhivatalokban, csináltak egy filmet arról, hogy egy női főnök zaklat egy férfi beosztottat.
MN: A Magyarországon tartózkodó külföldi nők védelme kielégítő?
AB: Nagyjából tizenötezren lehetnek, nekik is járna jogvédelem, de ha a magyar nőknél sem intézkednek nagyon lelkesen a hatóságok, hogyan volna elvárható, hogy egy idegen, aki ugye nem fog örökké itt maradni, meg esetleg nem is ismeri sem a nyelvet, sem a büntetőrendszert, védelmet élvezzen. A menekülttáborokban élő nők pedig nem panaszkodnak, mert a túlélésük a lényeg, de sok olyan esetről tudunk, hogy ételhez és telefonhíváshoz csak szexuális szolgáltatások ellenében juthattak.
MN: Mit szól ahhoz a jelenséghez, hogy egyre divatosabb az "erőszakos nő"?
AB: Egyrészt azt gyanítom, hogy ha "divat", akkor valami mély férfi-félelmet testesít meg, és a megnyugtatásukra szolgál, másrészt úgy vagyok vele, hogy egy nőnek is joga van úgy viselkedni, ahogy egy férfinak, bár valószínűleg nem szükséges hangsúlyoznom, hogy nem vagyok erőszakpárti. Végül is a férfiak számára is jó, ha lebomlanak a hagyományos nemi szerepek. Roppant megerőltető lehet, hogy mindig úrrá kell lenni a helyzeten. A macsó viselkedés pont arról szól, hogy retteg attól az illető, hogy buzinak tartják őt, és a buzi szó jelentése rég megegyezik a bénáéval. Viszont így meg azért, mert kizárólagos női feladatnak tartja a gyereknevelést, ki van zárva a szeretet és a melegség sok lehetőségéből. Még a szex is veszélyes területet jelenthet számára, itt bizonyítani kell, holott éppen itt a legsebezhetőbb. Itt is tilos a gyöngédség, a szeretkezés egyenlő a behatolással, pedig lehet a szex gyönyörű egy férfi számára is.
MN: Nem bántják önöket amiatt, hogy ilyen elkötelezetten védelmezik a nőket, nem mondják, hogy valami nincs rendben önökkel?
AB: Tudjuk, még nem nagy divat érdekközösséget vállalni a nőkkel. Az elején gyakran hívták a NANE-t azzal, hogy a férfiakat miért nem védjük, de egyrészt már léteznek civil szervezetek, amelyek arra hivatottak, másrészt nagyon üdvözölnénk, ha ők is segélyvonalat indítanának. De szokták persze a feministáknak azt is mondani, hogy leszbikusok, és ha emiatt ellenkeznek, csak még elégedettebbek lesznek, mert sikerült témát váltani, a mondanivalójukról elterelni a figyelmet, esetleg más nőket elriasztani a hasonló gondolkodásmódtól. Úgyhogy ilyenkor az egyetlen jó taktika, ha erre azt mondja egy feminista: persze hogy az vagyok, na és?
- sisso -
