Az először a nyolcvanas évek elején leírt AIDS-betegség pontos okát és a kórokozó működési mechanizmusát sokáig nem ismerte a tudományos világ - ennek feltárását köszönhetjük a most orvosi-élettani Nobel-díjjal jutalmazott két francia kutatónak, Francoise Barré-Sinoussinak és Luc Montagnier-nak.
Szépen csillog?
A két mikrobiológus a nyolcvanas évek elején, amúgy egymástól is függetlenül vizsgálta a betegek nyirokcsomóiból nyert sejtkultúrában az úgynevezett retrovírusok jelenlétére utaló enzimeket, mindenekelőtt a reverz transzkriptáz enzimet.
A korábban megismert (irányíthatatlan sejtszaporodást indukáló) retrovírusokkal szemben az új delikvensek inkább a T-lymphocytákhoz kapcsolódtak, s azokat pusztították, alapvetően gátolva az immunrendszer működését. Az ennek nyomán HIV-nek (emberi immunhiányt előidéző vírus) nevezett kórokozó egy speciális fehérjén keresztül képes kötődni a T-lymphocytákhoz, e fehérvérsejtek átkódolásáért pedig éppen a fent említett enzim a felelős, mely lehetővé teszi a vírus RNS-alapú örökítőanyagának átírását DNS "formátumba", ami a kettős spirálszerkezet miatt rögvest duplázódást is jelent. A vírus ellen pedig azért oly nehéz védekezni, mivel az átírás során számos hibát ejt a megtámadott sejt DNS-ében, ezek együttes kijavítására viszont nem ismerünk semmilyen mechanizmust - a rengeteg variáció miatt hatékony, a vírussal végleg leszámoló terápia nem létezik, sőt a kutatóknak a fenti problémák miatt kevés használható ötletük maradt a megoldásra.
A felfedezés körül már akkoriban komoly vita támadt - egészen pontosan egy amerikai kutató, bizonyos Robert Gallo magának követelte az elsőbbséget és a vele járó dicsőséget. Sőt a világsajtó s ennek nyomán a laikus és a szakmai közönség jelentős része, hála a jobb tudományos marketingnek, neki tulajdonította a felfedezést. Mindez azonban pünkösdi királyságnak bizonyult: 1991-re kiderült, hogy a Gallo által vizsgált minták egyértelműen Montagnier laboratóriumából származnak. A stockholmi Karolinska Intézet már ennek tükrében adta az idei orvosi-élettani Nobel-díj felét a két franciának (a másik fele egy másik víruskutatónak, a humán papillomavírus rákkeltő hatását kimutató német Harald zur Hausernek jutott). Hiába háborgott idén is Gallo, a díj indoklása diplomatikusan csak annyit jegyzett meg: az eredeti felfedezés nyomán számos kutatócsoport járult hozzá annak igazolásához, hogy a szerzett immunhiányos tünetegyüttes okozója a retrovíruscsaládba tartozó lentivírusok egyik tagja.
A pusztító szkepszis
Nagyon érdekes, habár az AIDS társadalmi jelentősége, a körülötte dúló társadalmi, szakmai viták és a jelenség fokozatosan bővülő kulturális-politikai kontextusa miatt nem csodálható, hogy már a betegség eredete is disputa tárgyát képezi. Számosan, főképpen (orvosszakmai, mikrobiológiai kérdésekben mindenképpen) laikusok, de alkalmanként orvosok kérdőjelezik meg a HIV okozta AIDS teóriáját. Eme, a hivatalos biomedicinával tudatosan szembemenő elméletek képviselői persze maguk is megosztottak, nem alkotnak egyetlen koherens csoportot, ám mindenképpen egyek a hivatalos magyarázat elutasításában. A tán legismertebb AIDS-szkeptikus, a német születésű Peter Duesberg mindenesetre úgymond szakmabéli: a Berkeley Egyetem molekuláris és sejtbiológia tanszékének professzora. Duesberg először 1987-ben publikált, majd 1996-os könyvében (Inventing the AIDS Virus) széleskörűen népszerűsített elmélete szerint főként egyes rekreációs drogok (mindenekelőtt az alkil-nitritek, a nálunk "rush"-ként ismert popperek) és vírusellenes szerek (mindenekelőtt az AIDS kezelésében kulcsfontosságú AZT) okozzák az AIDS-et, s nem a "nagyjából ártalmatlan" HIV. Duesberg hipotézise szerint a melegek között népszerű drogok használata szoros korrelációt mutat az AIDS-fertőzéssel. A hivatalos tudomány képviselői természetesen már ezt a naiv statisztikai hipotézist sem tartják kielégítőnek (szerintük a HIV jelenléte erősebben korrelál a betegséggel, mint holmi szipuzás), ám még meredekebbek Duesberg Afrikára vonatkozó megállapításai. Szerinte e kontinensen az AIDS-et egyszerűen félrediagnosztizálták, a járvány pusztán mítosz: a betegség azonosítására használt tünetek itt egészen mások, mint a világ egyéb részein, ráadásul az afrikai immunhiányos szindróma jól magyarázható az alultápláltsággal, a rossz ivóvízzel és az errefelé elterjedt fertőző betegségekkel. A kutató kollégák egyáltalán nem hagyták említés nélkül a szakmabéli ellenvetéseit - ám hiába róttak szemére szelektív forráskezelést, az ellenvélemények elhallgatását, elégtelenül definiált bizonyítékok használatát, hibás következtetéseket, Duesberg nem várt, habár tudományon kívüli szövetségesekre lelt. Thabo Mbeki, a minap hivatalából eltávolított dél-afrikai elnök és rezsimje a Duesberg-hipotézis elkötelezett hívévé avanzsált, sőt maga Duesberg személyesen is fellépett több, Mbeki által szervezett rendezvényen, például egy 2000-es AIDS-ellenkonferencián. Jellemző, hogy a dél-afrikai egészségügyi miniszter asszony, Manto Tshabalala-Msimang leginkább olívaolaj, citrusfélék, fokhagyma és cékla fogyasztására ösztönözte a betegséggel diagnosztizáltakat, míg az AIDS kezelésére használt vírusellenes szereket nemes egyszerűséggel méregnek minősítette. Talán retorikai túlzásnak is minősíthetnénk, de számos elemző máris nyíltan felelőssé teszi Duesberget és befolyásos követőit abban, hogy oly lassan és elégtelenül reagált a kormány az AIDS-járványra, ami alighanem sok-sok ezer ember korai halálába került.
