Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó - sorolta évtizedeken keresztül a sok nebuló a Naprendszer kilenc bolygójának nevét, s a műveltebb földrajztanárok néha titokzatosan azt is hozzáfűzték: ez még csak a kezdet, nemsokára meglesz a tizedik is, azután meg se állunk a tucatig. Most meg összeül több ezer asztronómus, jól teletömik magukat a svédasztal kincseivel (space cake persze megint jutott - bocs...), azután többségi döntéssel határt húznak: marad nyolc bolygó, a Plútó kiesik a sorból, a planéták klubja pedig marad oly exkluzív, mint a mágnáskaszinó. Kérdezzük: miért bántják megint a fiatalabbat, a gyengébbet?
Márványból szoborta
Az emberiség érdeklődő része régóta áhítattal figyeli a csillagos eget: a kizárólag éjszaka látható objektumok között (tehát a Nap és a Hold magától értetődő kivételével) hamarost megkülönböztette az állócsillagokat meg az égbolton (látszólagos) mozgást végző egyéb égitesteket, melyek pályájuk bejárása során nagyjából a Nap égi útját (az ún. ekliptikát) követik. Az európai kultúrkörben e bolygók a római-latin mitológia (jórészt görögből kölcsönzött) istenei nyomán a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz neveket viselik, s hamarosan - magánvaló csillagászati fontosságuk mellett - asztrológiai jelentőségre is szert tettek. Az asztronómia és a fizika forradalma, a távcső megjelenése persze újabb bolygók felfedezésére kínált alkalmat: így került képbe 1781-ben az Uránusz (felfedező: Herschel, a legendás csillagász) és 1846-ban a Neptunusz (Johann Gottfried Galle), amelynek létét bizonyos pályaadatok alapján előbb számolták ki pusztán matematikai eszközökkel, mintsem hogy megpillantották volna a teleszkóp lencséjén át.
A Plútó még ezekhez képest is kései gyermek: csupán 1930 februárjában észlelte Clyde Tombaugh angol csillagász. Azt már csak érdekességként áruljuk el, hogy a névadásban kulcsfontosságú szerep jutott egy mindössze tizenegy éves hajadonnak, Venetia Burneynek, egy nyugalmazott oxfordi könyvtáros unokájának, aki először sugalmazta nagyapjának a Plútó elnevezést, ami hónapok alatt meg is hódította a tudósvilágot.
Xéna, szalma
A Plútó utóbb jelentősen alulmúlt mindenféle vele kapcsolatos várakozást mind méretét, mind jelentőségét tekintve - s mindezért nem kárpótoltak az eredetével, holdjával vagy légköre kémiai összetételével kapcsolatos rejtélyek sem. Először úgy vélték, hogy a Plútó végtére is jelentős bolygó, méretben valahol a Merkúr és a Mars között. Ekkor még azt tételezték fel, hogy a kilencedik bolygó magányos - ennek alapján is készültek a tömegére vonatkozó becslések. Ámde 1978-ban felfedezték Charon nevű holdját, és minden megváltozott. Az új számítások szerint a Plútó nem csupán a Naprendszer valamennyi többi bolygójánál bizonyult kisebb tömegűnek és méretűnek (átmérője a Földének mindössze 18 százaléka), de hét hold (Ganymedes, Titan, Callisto, Io, a mi Holdunk, Europa és Triton) is nagyobb és súlyosabb nála - többnyire nem is kevéssel. A kaput persze az tette be, amikor egy évvel ezelőtt az ún. Kuiper-övben (ez az ismert, nagyobb bolygókon kívüli, kisebb méretű égitestek övezete) felfedezték a 2003 UB313 kódnevet viselő törpebolygót, amelyet nyilvánvalóan torz esztétikai érzékkel megvert felfedezői a Xena becenévvel láttak el - merthogy a friss, előzetes mérések szerint még ez is méretesebb (minden szempontból), mint a Plútó. Pedig a Plútónak vannak előnyös oldalai is - például a színe állítólag szép bronzbarna, a rossz felbontású felvételeken diszkógömb benyomását kelti, légköre metán, nitrogén és szén-monoxid elegye, ami a naptól távoli pozícióban jórészt kifagy, majd napközelben ismét a légkörbe szublimál.
A Plútó pályája szintúgy rendkívül sajátos: először is több mint 17 fokos szöget zár be az ekliptikával, alakja igen távol van a körformától, a többi bolygóénál sokkal excentrikusabb, elnyújtottabb, ráadásul metszi is a Neptunuszét, azaz a Plútó egy bizonyos pályaszakaszon a Neptunusz égi útján belül, a Naphoz közelebb halad (az utolsó ilyen szakasz körülbelül húsz évig, 1979 februárjától 1999 februárjáig tartott). Sokan figyelmeztetnek arra, hogy a Kuiper-öv többek között az összes rövid periódusú üstökös otthona, s a Plútó is hozzájuk hasonló tulajdonságokat mutat (pl. pályaalakjában), mi több, ha még jobban a Nap közelébe férkőzne, szép nagy csóvát is növeszthetne.
Mi újság, csillagászok?
A csillagászok számos korábbi várakozásukban is csalódtak a Plútót illetően, így azután nem volt meglepő, hogy az égitesttel kapcsolatos kiábrándulás hamarosan rangvesztéssel is párosult. Már évekkel ezelőtt is híresztelések keltek szárnyra a Plútó bolygóstátusáról. Amikor két hete összeült az IAU szokásos konferenciája (nem kevesebb mint 2500 küldött részvételével!), még úgy hírlett, hogy kibővítik a bolygók sorát, s hozzájuk csapják a legnagyobb kisbolygót, a Cerest, meg az újonnan felfedezett Xenát, esetleg más, a Kuiper-övből származó égi objektumokat. Azután győzött a szűkkeblűség meg a definitív szigor: az új bolygódefiníció három eleme közül kettőnek még csak-csak megfelel a Plútó (csillag körül kering, bár nem csillag, és elegendő a tömege ahhoz, hogy gravitációja gömbszerűvé formálja), ám - mint fent már részleteztük - nincs egyedi pályája, folyton belóg a Neptunuszéba, s ezáltal kilóg a bolygók sorából. Ehhez képest már csak adalék, hogy újabb feltételezések szerint egyáltalán nem egyedi objektum, csupán egy törpe bolygókettős egyik tagja - ebben társa éppen a Charon lenne. A Plútó ezután csupán egyike a pontosan róla elnevezett pluton típusú, Neptunuszon túli égitesteknek, és ki tudja, meddig tart száműzetése. Tán örökre.