Tizenöt éve költözött a Magyar Természettudományi Múzeum mostani helyére, az egykori Ludovika Akadémia azóta felújított fedett lovardájába és részben felújított főépületébe. Nyilván ez az évforduló is remek alkalmat kínált arra, hogy (az Új Magyarország Fejlesztési Terv támogatásával) friss, sok tekintetben lenyűgöző gazdagságú állandó kiállítás nyíljon a Lovarda Galéria szintjén. A hazai élővilág változatosságát taglaló tárlat időzítése is (majdnem) pontos, elvégre tavaly ültük meg a biodiverzitás nemzetközi évét. Az meg már csak a szomorú koincidenciák sorát gyarapítja, hogy éppen néhány hete röppent fel a hír: az illetékesek már ki is nézték a múzeum épületegyüttesét Navracsics Tibor kancelláriaminiszter régóta dédelgetett álma, az új közszolgálati egyetem számára. S bár Nagy Anna kormányszóvivő szerint a helyszínt "az utóbbi évtizedekben méltatlanul elhanyagolták", a látogató ennek éppen az ellenkezőjével szembesül.
Dioráma, csizma, asztal
Az új tárlat a "megszüntetve megőrizni" elve alapján készült - hatalmas szakértői, tudományos forgatókönyvírói, modellezői, természetfilm-készítői energiákat mozgósítva, a témának megfelelő multidiszciplináris igénnyel, Bajzáth Judit főrendező koordinálásában. A kiállítás mindenekelőtt megtartotta és integrálta Az élet bárkája című, stilizált vízi járművet formázó szekciót, melynek "fedélzetén" és "gyomrában" megannyi preparált egzotikus állat mered gombszemével a látogató arcába. Ugyanitt vitrin alá rejtve megtekinthető a világ legnagyobb növénymagja, az akár húszkilósra megnövő, erősen pajzán küllemű maldív dió két példánya. És nem kell félni, továbbra is látható az élőhelyek sokféleségét összesűrítő dioráma, és néhány legendás őslény makettje is - de ne szaladjunk előre!
A voltaképpeni tárlat szerves egységben mutatja meg a szűkebb pátriánkra jellemző élővilág időbeli, térbeli, fajok és genetika szintjén egyaránt megmutatkozó komplexitását - melyen belül gyakorta törvényszerű hasonlóságokat is felfedezhetünk. S mi tagadás, ha nem hiszünk az égből hulló mikrobás verzióban (ami úgyis csak távolabbra helyezné a problémát), akkor valamennyi földi élet is egyetlen forrásból (őssejtből) származik. Maradjunk inkább a földön, illetve legyünk hálásak azért, hogy egyáltalán van min tapodnunk - hiszen nem volt ez mindig így. A harmadidőszak utolsó előtti periódusa, a miocén hozta úgy, hogy különböző tektonikus mozgások, az akkor (18-20 millió éve) globális léptékben is kivételes intenzitású vulkánosság, no meg az itt található sekély tenger (az egykori Paratethys egyik maradványa) lezáródása, és az így keletkező Pannon-tó kiszáradása miatt összefüggő szárazulat keletkezett a tenger helyén, ráadásul - úgy nagyjából - kialakultak hazánk hegyesebb-lankásabb tájai. A számítógépes animációval azt is követhetjük, hogyan sodródott egymás mellé, majd éppen alánk az a két kőzetlemez, a valaha tán Afrikáról leszakadt, úgynevezett Alcapa (Alpok-Kárpátok-Pannon) és az eurázsiai eredetű Tisza terrén, amelyek kapcsolódási vonala délnyugatról északkelet felé haladva most is kettészeli a Kárpát-medencét. A Kárpátok felgyűrődése, és a nyomás alá helyezett medence hullámszerű deformálódása, a mai hegyek kiemelkedése (és lepusztulása), no meg a medencék lesüllyedése (és későbbi feltöltődése) szintúgy jól követhető a kiállítás hármas vertikális tagoltságot mutató terében. Felül mindig szemléletes és jó minőségű nagyított fotók, középen a paleontológiai leletek, preparátumok, lenyomatok, s más kézzelfogható emlékek, alul pedig a többnyire interaktív képernyős szimulációk és filmek. (Ezek közül jó néhány a termeszetfilm.hu stábjának munkája.)
Mindez persze csupán a geológiai keret, amely alkalmat nyújtott az evolúció újabb, ezúttal szárazföldi epizódjának startjához. Egy plafonra függesztett óriáscápamakett mutatja, hogy az egykori meleg vizű tengerek sem voltak éppen lakatlanok, s egykoron a Kárpátok éppen csak formálódó karéjában is jól megéltek a mai B-mozik kiérdemesült sztárjai. S ha már itt tartunk: igazi revelációként hathat a látogatóra az a jó néhány hominida-karakter, melyeket a nemzetközi filmes szakmában (beleértve Hollywoodot) is respektált maszkmestereknek köszönhetünk. Már Gabi, a Rudapithecus (a legidősebb lelet) 3D-s modellje is figyelemre méltó, de a Homo heidelbergensis (Heidelbergi ember) kategóriába sorolt vértesszőlősi ős, Samu plasztikmása valódi remekmű (nyilván a gyereklátogatókra való tekintettel tartja ágyéka elé a frissen nyúzott állatbőrt). A múzeum örökös sztárja, az óriás mamutrekonstrukció mellől nem hiányozhat két elődünk sem, az egyik a Homo sapiensek, a másik a Homo neanderthalensisok csapatából - természetesen korhű lándzsákkal felszerelve. A mamutok szomorú sorsán amúgy is remekül tanulmányozható, miként hatott az állat- és növényvilág sorsára az utóbbi pár millió év hektikus, e tekintetben is glaciális jellegű klímája, a hol előretörő, hol visszavonuló jégmezők. A nagy termetű emlősök alkotta megafauna persze pusztulásnak indult - nem utolsósorban kreatív fajtánk szorgalmas ügyködése miatt.
Igen ám, de mint ezt a kiállítás is remekül illusztrálja, a Kárpát-medence számos klímamenekültnek is oltalmat nyújtott. Hegyeink északi, árnyékos oldalain, hűvös völgyeiben még ott élnek azok a fajták, melyek inkább a glaciális kor itteni hűvös sztyeppei klímáját csípték, s a hegyek túloldalán, a déli lankákon megélnek azok a növénytársulások is, amelyek nosztalgiával emlékeznek régi interglaciálisok, a mainál jóval melegebb, mifelénk leginkább szubtrópusi jellegű éghajlatára.
A pormacska dorombol
A Sokszínű élet külön blokkokban foglalkozik azokkal a tipikus és fajtársulásokban gazdag élőhelyekkel, melyek már csak veszélyeztetettségük miatt is megérdemlik a figyelmet. Ilyenek mindenekelőtt a vadvízi biotópok: az ezek védelmére létrehozott Ramsari Egyezményhez Magyarország már 1979-ben csatlakozott, s azóta (2008-ig) 28 élőhely került fel a védendő területek listájára, összesen több mint 225 ezer hektáron. De a védelem maga még kevés lehet - egy animáció éppen azt szemlélteti, miként gyorsítja fel például az állóvizek törvényszerű feltöltődését az antropogén eredetű szerves trutymó okozta eutrofizáció.
Miután megismerkedtünk az erdő fáival (üveglap mögött még éppen zöldellő levél- és ágminták révén), no meg a többszintű erdei élőhely kisebb-nagyobb lakóival, jöhetnek az egészen egzotikus lakózónák. Hazánk emberléptékű középhegységei rengeteg déli fekvésű karsztbokorerdőt rejtenek. Akik nem érik be a kiállítás gyönyörű természetfotóival és filmjeivel, azok élőben is közel kerülhetnek hozzájuk, mondjuk a Budai-hegység, a Bakony, a Vértes vagy a Mecsek megfelelő részeinek szemrevételezésével. S ha már a filmeknél tartunk: a hungarikumok közé tartozik az a két viperafaj is, mely endémikus mérgeskígyóként hazánkban is honos. A már a neve miatt is meghurcolt rákosi vipera egy csak nálunk élő alfaj, míg a keresztes vipera rögvest két altípusával is riogatja a kirándulókat. A viperák nászáról és a kis vipera burokban születéséről szóló repetitív, végtelenített természetfilm pedig nagy-nagy piros pontot érdemel. A tárlat bónusz érdeme, hogy megmutatja: a természetet a lusta embernek sem kell pusztán kábeltévén tanulmányoznia - házhoz jön magától is. Egy konyhai kredenc fiókjainak és szekrényeinek nyitogatásával nagyméretű plasztikmakettek alakjában kerül elénk a csótány, a ruhamoly, a lisztbogár és társaik, "akik" azt eszik, amit mi. Vagy amit éppen meghagyunk: akad olyan háztartási rovarféle, amely a pormacskán is vígan elél. De mindezeken túl a tárlat figyelmeztetés is: az ember is csak egy faj a sok-sok millió között, s fennmaradásának egyik záloga, hogy ez a fajgazdagság ne csökkenjen, legalábbis a kritikus szint alá. Nehéz feladat, mert bár bolygónk biodiverzitási forró pontjain, mindenekelőtt a trópusokon és tengereken tulajdonképpen csak mostanában kezdődött el a feltárás, más helyeken nyilvánvaló a szegényedés. Egyes becslések szerint naponta 50 faj tűnik el a tudósok által 4,5-5 milliósra becsült teljes állományból - miközben egy új faj kifejlődéséhez többnyire évezredek kellenek.
Magyar Természettudományi Múzeum, nyitva: kedd kivételével naponta 10-18-ig
