Ismét léptek egyet a szerzői jogok hivatásos védői: a taxiscégek, konditermek, áruházak, árvaházak és a vízi drogdiszkók már eddig sem úszták meg ingyen, de az év elejétől már a zenélő telefonközpontok fenntartóinak is jogdíjat kell fizetniük.

Nem árt tudnunk, hogy a hatályban lévő törvény szerint, ha Magyarországon bárhol bármely szituációban felcsendül egy melódia, azért valakik már kicsengették a pénzt - vagy ha mégsem, akkor megnézhetik magukat.

A szerzői jogdíjak beszedésének honi felelőse az Artisjus Egyesület, akik a befolyt pénzen általában osztoznak a két másik kollektív jogkezelővel, a lemezkiadókat tömörítő Mahaszszal, valamint az Előadóművészek Jogvédő Irodájával. Az Artisjusnál a zenefelhasználásról szerzett tapasztalatok bővülésével hatol előre a jogi szabályozás: a taxik, áruházak, strandok már fizetnek, most viszont a telefonközpontok kerültek sorra, mivel hívásvárakoztatás közben különböző, ámde egyként rettenetes zeneszámokkal nyűvik a telefonáló amúgy is elhasznált idegeit. Nos, ezután is játszhatják a Hópelyhek táncát Tomitától, Scott Joplin-számokat analóg szintin elővezetve, vagy jöhet Vangelis, a zene abszolút nullpontja,

mégpedig szabott árakon: 1-20 mellékvonal esetén havi 1000 forint, 20-100 csatlakozó vonalnál már 1500 forint a taksa, azután pedig 50 mellékvonalanként ugrik egy ötszázast a díjszabás. Akik naiv módon lejárt védettségű felvételekkel akarnak villogni (frappáns ötletnek tűnhet például a viaszhengerre felvett Kossuth-beszéd remastered verziója), ne adj´ isten saját zeneművel szeretnék - nem kis befogadói áldozatok árán - elkerülni a jogdíjfizetést, azok csalódni fognak. A szerzői jogok védői nem kívánják elválasztani az ocsút a búzától, úgyhogy aki zenét nyomat, az fizet - elvégre arra senkinek sincs ideje, hogy utánanézzen, mikor kapcsolják ki a nyolcvanéves gramofonlemezt, és váltanak át inkább lakodalmas technóra. A saját szerzemények viszont maguk is - meglehet, nem kért - védettség alá esnek, éppen ezért nyilvános felhasználásuk esetén így is, úgy is beszedik értük a védelmi pénzt.

A jogászok mindezt távbeszélő útján megvalósuló zenei felhasználásnak nevezik.

Felvetődhet persze a kérdés: vajon honnan értesül arról a szerzői jogvédő, hogy hirtelen felindulásból dodekafón zenére várakoztatjuk cégünk jobb sorsra érdemes ügyfeleit? Első gyanúnk persze a Matávra terelődik, de szó sincs róluk: az Artisjus ugyanis

innen veszi szerzői jogdíjfizetés tekintetében gyanúsnak tűnő potenciális ügyfeleit, majd nekilát lenyomozni őket. Ennek, az obligát telefonálgatáson kívül, fontos eleme egy úgynevezett tájékoztató levél kiküldése, melynek nélkülözhetetlen tartozéka az adatszolgáltató lap, a jövendőbeli kliensek ezen vallhatják meg, hogy a süket csöndet vagy inkább az Artisjus szabott árait választják-e. Ha késlekednének, megy az ismételt felszólítás, ha megvallják tetteiket, úgy negyedévenként kapják a jogdíjfizetési közlönyt, mely tartalmazza az aktuális tarifákat. Az Artisjus egyéb esetekben is előszeretettel használja szorgalmas kutatómunkával kialakított nyilvántartásait: dolgoztak ugyan kamarai meg a KSH-tól származó információk alapján, ám ezek a nyilvántartások állításuk szerint nem vehetik fel a versenyt a saját terméssel. Ezek után talán meglepő, de az Artisjus mindössze 30 munkatárssal végzi a maga felderítői, kutatói és ellenőrzési tevékenységét - kielégítően. És hogy biztosan akad munkájuk, azt az Artisjus legfrissebb közleménye is bizonyítja, melyben fehéren-feketén ott áll, hogy a szerzői jogvédők a jogdíjszámítás alapját képező adatokat, továbbá a zeneművek felhasználásának módját és mértékét a helyszínen ellenőrizhetik.

Barotányi Zoltán