Farkas Bertalan előtt és után: a magyar űrkutatás sikerei

Tudomány

Október végén tudtuk meg, hogy hazánk űrkutatási projekteket érintő államközi együttműködést készít elő Oroszországgal. De a hangzatos bejelentéstől független, hogy tudósaink és kutatóink már évtizedek óta részesei a világűr felfedezését célzó tudományos programoknak.

A hazai űrkutatás kezdetben a szovjet programokhoz kötődött, de a rendszerváltás után jó ideig űrpolitikában is más orientációt követtünk. Ennek köszönhetően 2015-ben Magyarország teljes jogú tagként csatlakozhatott az Európai Űrügynökséghez, az ESA-hoz. Addigra azonban már számos fontos űreszköz elkészítése, emellett fontos kutatási és kísérleti eredmények is öregbítették a magyar szakemberek hírnevét.

A magyar űrkutatás korábban sem számított periferikus tevékenységnek a tudományos életben, s rendre akadtak kimondottan figyelemre méltó eredményei. Bay Zoltán fizikus vezetésével egy magyar kutatócsoport hajtotta végre 1946-ban az első sikeres európai Hold-radar kísérletét, amelynek keretében saját fejlesztésű berendezés segítségével sikerült kimutatniuk a Hold irányába küldött radarhullámok visszaverődését.

A Hold visszainteget

A kísérlet tanulsága, hogy e hullámok eljuthatnak a Holdig, sőt, onnan vissza is térnek a Földre. Ezzel Baynak és munkatársainak amerikai tudósokkal együtt sikerült megalapozniuk a rádió-, illetve a radarcsillagászat tudományterületét. Ezt követően hosszú ideig sokkal kisebb intenzitású volt a magyar részvétel az űr meghódítását célzó programokban, mivel az államosított magyar tudomány kénytelen volt egészen más prioritásokat követni.

Uránia Csillagvizsgáló, a távcsőnél Kelemen János csillagász

Uránia Csillagvizsgáló, a távcsőnél Kelemen János csillagász

Fotó: Fortepan/Urbán

 

A Hold-radar kísérletét végrehajtó csoport szétszóródott, Bay Zoltán pedig Nyugatra távozott. Ugyanakkor a korábban emigrált tudósaink annál fontosabb szerepet játszottak az amerikai űrprogramban: elég csak a rakétatechnológia, az aerodinamika, sőt a műholdtervezés úttörőjére, Kármán Tódorra gondolni, vagy a General Motors magyar kutatómérnökére, Pavlics Ferencre, aki az első holdjárót tervezte.

Az itthon maradt magyar tudósok helyzete már nem volt ennyire rózsás. A Szovjetunió katonai-stratégiai jelentőségűnek gondolt űrprogramja Sztálin idején a kiválasztott és szigorúan ellenőrzött (no, meg a tisztogatásokat túlélő) szovjet tudósok privilégiuma volt, akiket az 1950-es évek elejéig több száz német szakember segített, korántsem önként.

Élet az Interkozmoszban

Az enyhüléssel más országok kutatói is bekapcsolódhattak az űrkutatási tevékenységbe: 1958-ban például a Szovjet Tudományos Akadémia felkérésére az MTA Csillagvizsgáló Intézete megkezdte a mesterséges holdak átvonulásának vizuális megfigyelését (lásd: Egy kreatív csoport című keretes írásunkat!), 1961-től a vizuális megfigyelések Baján, Budapesten, Miskolcon és Szombathelyen folytatódtak, míg a Posta Kísérleti Intézetében rádiós műholdmegfigyeléseket végeztek.

Magyar műholdat az égre!

A magyar űrtevékenység történetének új fejezete kezdődött 2012. február 13-án a Masat–1 nevű, teljesen magyar építésű pikoműhold (az 1 kilogrammnál könnyebb berendezéseket nevezik így – a szerk.) felbocsátásával. A műholdat a Műegyetemen fejlesztették, építését cégek és magánszemélyek finanszírozták.

A műhold felbocsátása az ESA Vega hordozórakétájának kísérleti startja keretében vált lehetővé, a LARES és az Almasat–1, illetve olasz, spanyol, lengyel, román, hasonlóan egyetemi építésű műholdak társaságában.

Újabb fejlemény, hogy még idén novemberben, az ALE–2 nevű japán műholdhoz kapcsolódva, az amerikai Rocket Lab cég Electron rakétájával felbocsáthatják és Föld körüli pályára állíthatják a SMOG-P-t, a száz százalékban magyar készítésű, a rádiófrekvenciás szennyezettséget mérő tudományos műholdat, amelyet szintén a Műegyetemen fejlesztettek ki, és vele együtt juthat a világűrbe a harmadik magyar pikoműhold, az ATL–1 is.

De vannak már futó hazai fejlesztési programok is: a NASA tavaly hívta meg az MTA Energiatudományi Kutatóközpont egyik dózis­­mérőjét az Orion űrhajó első, egyelőre emberek nélkül végzett Hold körüli próbarepülésére (erre legkorábban jövő novemberben kerül sor az Artemis-program keretében), ez a kísérlet fontos lépése a későbbi emberes Mars-küldetések előkészítésének is.


A hazai tudományos élet igazi mozgósítására a hatvanas évek közepétől került sor, amikor a szovjet–amerikai űrverseny újabb szakaszában a kapacitáshiánnyal küzdő szovjetek már rászorultak a keleti blokk szövetséges államainak, azok kutatóhálózatainak segítségére. Mindez biztosította a lehetőséget arra, hogy a szocialista országok innovációi, találmányai megjelenjenek az űrkutatás élvonalában az űrhajókon, és -állomásokon, a műholdakon és az űrszondákon. Hazánk a többi szocialista országgal együtt 1967-ben írta alá az 1970-től Interkozmosznak nevezett, közös űrprogramról szóló megállapodást, „a szocialista országok együttműködését a világ­űr békés célú kutatásában és felhasználásában”.

A program alapítói Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, Német Demokratikus Köztársaság, Románia és persze a Szovjetunió voltak, később csatlakozott Vietnam is. A szerződés szerint a felek a kijelölt kozmikus kutatási területeket koordináltan, megfelelő munkamegosztás mellett vizsgálhatták, és számolhattak a részt vevő országok geofizikai és csillagászati megfigyelő állomásai által létesített rakéta- és mesterségeshold-megfigyelő állomások működésével is. A hetvenes évektől a kutatás fő területe a kozmikus fizika, a meteorológia, az orvosbiológia, az űrtávközlés és az erőforrás-kutatás volt.

Farkas Bertalan előtt és után

Az Interkozmosz program keretében összesen 25, tudományos műszerekkel felszerelt kutatóműholdat bocsátottak fel 1969 és 1991 között, és több sikeres űrrepülést is végrehajtottak a részt vevő országok kozmonautái, akik rendre Szojuz űrhajókkal jutottak el a Szaljut–6 űrállomásra.

Először 1978. február 3-án a csehszlovák Vladimír Remek repülhetett a világűrbe, akit még azon a nyáron a lengyel Mirosław Hermaszewski, majd a keletnémet Sigmund Jähn követett. A magyar űrhajós, Farkas Bertalan – akit 1977-ben választottak ki a nemrég elhunyt Magyari Bélával együtt – 1980. május 26-án jutott fel az űrbe.

Felkészült: Farkas Bertalan

Felkészült: Farkas Bertalan

Fotó: MTI/Németh Ferenc

A magyar kutatók az Interkozmosz-együttműködés kereteit is bőven kihasználták.
A program központja az MTA Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) részecske és magfizikai főosztályán volt, itt készült az első magyar űrberendezés, az 1970-ben felbocsátott Vertyikal–1 rakétaszondán elhelyezett Tánya nevű műanyag fóliás, passzív mikrometeorit-csapda. Később kutatórakéták, műholdak, majd bolygóközi szondák fedélzetére is jutott magyar műszerekből, de nem ezek miatt történt, hogy 1988-ban a Mars Phobos nevű holdja felé el­startolt szovjet űrszondák sohasem értek célba.

Ellenben a Vega űrszondaprogramban való részvételünk a mai napig a magyar űrtevékenység egyik legnagyobb sikere: a Halley-üstökös tanulmányozására 1984-ben felbocsátott szovjet üstökösszondákban a tévérendszer elektronikája, a kozmikussugárzás-mérő, egy napszél-analizátor és részben a tömeg­spektrométer is magyar fejlesztésű volt.

Ebből az időszakból említésre méltó, hogy Farkas Bertalan a Szaljut–6 űrállomásra magával vitte az ott debütáló Pille dózismérőt, amelyet azóta már több szovjet/orosz és amerikai űrrepülésen használtak, és még most is működik a Nemzetközi Űrállomáson.

A magyar űrkutatási kapacitás nem maradt kihasználatlanul azt követően sem, hogy (átmenetileg) lazultak az oroszokkal való kutatási kapcsolatok, és nyitottunk az amerikai és európai űrprogramok felé.

MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet, 60 cm-es teleszkóp

MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet, 60 cm-es teleszkóp

Fotó: Fortepan/Kovács Márton Ernő

 

A magyar mérnökök a fedélzeti számítógéppel, az elektromos energiaellátó rendszerrel és néhány tudományos kísérlettel járultak hozzá a Rosetta nevű európai üstökösszonda sikeres startjához – az eszközt 2004-ben a Csurjumov–Geraszimenko üstökös vizsgálatára bocsátották fel a Philae nevűvel együtt. Sajnos az űrszonda leszállóegysége rossz helyen landolt, amit újabb műszaki problémák követtek; a Philae-t 2016 elején végleg elveszettnek nyilvánították, míg a Rosetta az év őszén irányítottan csapódott az üstökösbe.

Egy kreatív csoport

Az első műhold, a szovjet Szputnyik–1 1957-es sikeres startja után Magyarországon (is) új űrkutató-generáció lépett színre, amelynek tagjai leginkább a kiváló fizikus, Simonyi Károly diákjai közül rekrutálódtak. 1961-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen alakult meg a Rakétatechnikai Tudományos Diákkör, általános űrkutatási célokat tűzve maga elé, az MTA Csillagvizsgáló Intézetében pedig fiatal csillagászok távcsöves műholdmegfigyelésbe kezdtek, ami a szovjet tudományos elképzelésekhez is illeszkedett.

1962 és 1964 között elkészültek az űrben is alkalmazható kísérleti áramkörök, 1965-ben sikerült nemcsak megfigyelni egy műhold rádiójeleit, de dekódolni is az adatokat, 1966-ban Közép-Európában elsőként voltak képesek az amerikai meteorológiai műhold felhőképeit venni, 1968-ban pedig sikerült megoldani a közvetlen műholdas jelátvitelt az Egyesült Államok nyugati része és Budapest között. Pechjükre épp 1968-ban, Cseh­szlovákia megszállásának idején keresték meg az amerikaiak a magyar kutatókat, és ez meg is pecsételte a műegyetemi csoport sorsát: 1969-ben adminisztratív eszközökkel átalakították, s bár egy része máig megmaradt, a kutatás eredeti lendülete megtört, miután korlátozták a lehetőségeiket.

Neked ajánljuk