Ha úgy kívánjuk mulattatni magunkat, mintha turisták lennénk (és nem magyarok) enhazánkban, a budai várnál nincs is alkalmasabb hely erre (nyilván ugyanezért cuccolta ide a Fidesz is a választási főhadiszállását). Vakító verőfény, rengeteg látnivaló, élesre húzott fotóapparát, szutykos képű suhancok egy mobilvécé mobilitását próbálgatják, még a pereces is külföldiül kérdezi, hogy vifíl stükk lesz, kamerád... S a mai napság oly divatos kalandturizmus őszinte hívei sem maradnak kapatlan. Az Úri utcában lévő telefonmúzeumot megtalálni például kész túlélőshow. Anélkül, hogy részleteznénk megpróbáltatásainkat vagy lelőnénk a poént, javíthatatlan olvasóbarátként megelégszünk feleinknek a startkockára állításával: bejárat az Országház utca felől...
Ám amint a gyűjtemény körletébe érünk, elég egy pillantás, s már nem sajnáljuk a megközelítés fáradalmait, máris a távközlés fojtogatóan izgalmas világába csöppentünk.
Csengőfrász
A klarisszák egykori kolostorépületében kialakított háromtermes együttes már a belépéskor olyan fogadóbizottságot küld elénk, amelyet csak az esetleges eufemizmustól tartva nem nevezünk sztárparádénak. Nem beszélve az üvegfal mögötti "élő kábelrendezőről" vagy a 78 vonalas keresztlemezes váltó kapcsolószekrényéről. Puskás Tivadar, Puskás Ferenc (nem, nem az Öcsi), Puskás Albertné siet elénk - igaz, utóbbi csupán egy dedikáció címzettjeként, no de az sem akárkitől, Edison Alva Tamástól van. De hogy nagyon el ne lágyuljunk e fogadtatás láttán, tekintsünk gyorsan egy kacsintásnyit jobbra, mert ott sorakoznak derék vezetőink saját, szinte szó szerint különbejáratú telefonkészülékei. Már a névsor maga is fölidézi a himnusz balsorsra vonatkozó célozgatását; a nagyszerű Kölcsey vátesz volt kétségkívül, pedig aligha zabrálta el valamelyik utolsó húszasát egy papír zsebkendővel preparált aluljárói köztelefon. Ferenc József és IV. Károly masinája még hagyján, akkoriban még nem szabadult el a dizájnpokol; az ipari formatervezés kis gyöngyszemei tagadhatatlanul. Ám Horthy Miklós óarany vagy rézarany, vagy bármilyen, de mindenképpen salamoni fényességű rettenetétől már simán lehet undorodni, benne a vésettel, hú. Kádár János kis privát telefonközpontja aztán kész röhej. A jelentős első titkárnak aligha lehetett olyan diszpécser kortársa, aki e műremek láttán ne próbált volna a munkavédelmi szabályzat sorok közti - mert mentális természetű - tartalmára hivatkozva béremelést követelni.
A fogadók valóban díszes névsorából Baross Gábort csak azért felejthettük ki, mert őt nem Puskásnak hívják - de nincs idő ilyeneken morfondírozni, mert a második helyiség meglepetésünkre még rá bír pakolni az első sokkjára. Itt a fő attrakció (természetesen "a 3400 előfizetőt kiszolgáló 7A1 típusú Rotary mellékközpont gépkeretei" mellett) az a négy, mai hatást keltő (otthon is ilyen van) készülék, melyek egyikét ha felveszed, s hívod a megfelelő számot, persze jönnek a szokványos, joggal elvárható információk (a múzeum története; a telefonálás históriája; meseszolgálat stb.), de pár megfizethetetlen extravurst is: Koncz Zsuzsa és Rátonyi Róbert meg még valaki dalol a telefonról (magam itt kifejezetten hiányoltam Waszlavik Petőfi Velorex Gazember Satöbbi Halló, itt Budakalász! című szerzeményét), illetve Kern András előadja nehezen felejthető telefonközpontos,
kivehető ajtós NDK turmixgépes
magánszámát. Úgyhogy lépjünk! Már ha ezek után van még fölfelé. S van ám!
A harmadik szoba végérvényesen bebizonyítja, hiába tévedtünk "csupán" szakmúzeumba, egész életünkről, a magyar sorsról szerezhetni itt napnál is világosabb ismereteket. Ferenc Jóska, Kádár János és Rátonyi Róbert vagy éppenséggel Koncz Zsuzsa Magyarországa után, kilépve a sorsformáló személyiségek bűvköréből, egészen hazai pályára érünk, haza a szobánkba, haza az utcai fülkékben szerencsétlenkedők közé, haza a lendületesen mobilozókhoz, az internetfüggőkhöz. Otthon, édes otthon - ez a legrettenetesebb, mint Madame Tussaud-nál a vérengzések csarnoka. Annyi kis csúfságot, mint az 1982 és 1995 között gyártott lakástelefonok falán, én még egy kupacban sehol nem láttam - és ezek közt élünk, brrr. A fal másik felére azonban a nyilvános távbeszélő készülékek vannak felszerelve. Itt már nincs igazán okunk szégyenkezésre, hisz a korai darabok kifejezetten tetszetősek, az idők még elevenen élő tárgyi emlékei pedig éppen olyanok, mint akár boldogabb helyeken is. Az ezek alatti tárlókban tömegesen heverésző telefonérmék, miszerint tantuszok pedig egyenesen szívet melengetőek, még a hatvanas években használatos fazon is egy műalkotás. Persze helyüket kénytelenek megosztani kétes pedigréjű telefonkártyákkal, de semmi vész, ezek is kimennek hamarost a divatból. Ugyanakkor épp itt, látogatásunk tán legüdítőbb szegletében bukkantunk egy nagyon nehezen védhető ellentmondásra. Vagyunk ugyanis annyira öregek, hogy túl jól is emlékezzünk a nyolcvanas években közkezünkön forgó román gyártmányú, leginkább horrorisztikus öntöttvas szarkofágra hasonlító utcai készülékekre. Ám mintha valaki ránézésre címkézte volna fel, csak úgy kerülhetett oda, hogy az alkalmatosság ötvenes évekbeli. Na, ne! Értetlenkedésünket bizonyítja a masina eredeti felirata is, mely szerint kétforintossal működik (hol volt akkor még akár az egyforintosra induló masina is; tantusz volt fillérekért) - ám ez legyen a legnagyobb bajunk.
Mert amit láttunk, nagyszerű és felkavaró. Megvertek és diadalmasak egyszerre lettünk általa - csak a legnagyobb műalkotások képesek ilyet megcsinálni az emberrel, és igen kevés múzeum. Benn még azon sopánkodtunk, hogy hogyan is lehetett olyan alakok hatalma alatt élni, mint Kádár, hogyan is lehetett felhívni a kedvest ilyen ronda szerkezeteken, mégis úgy távozunk, mint Puskás Tivadar és Baross Gábor meg a többi nagyszerű asszony és férfi honfitársai. És a csinos, jó modorú, kellemesen határozott hangú telefonos kisasszonyok csak a Mátyás-templom előtt fényképezkedő fruskák láttán jutnak eszünkbe. De ekkor már szétvet a büszkeség.
