Miben új az új magyar Nyelvtan?

Tetten érni a beszélőt

szerző
Markó Anita
publikálva
2018/30. (07. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Könnyű olvasmánynak az új Nyelvtan már csak 1152 oldalas terjedelme miatt sem mondható, izgalmasnak viszont annál inkább. A közel tízévi munka eredményeként megjelenő kötet nem csak azok számára rejt érdekességeket és felismeréseket, akik nyelvészeti pályára készülnek.

A nyelv maga, de a nyelvről szóló elméletek és kutatások is fejlődnek, változnak, s ez indokolja, hogy időről időre újabb és újabb nyelvtanok, nyelvleírások jelenjenek meg. Az új kötet, amely egyszerűen csak a Nyelvtan címet viseli, a magyar nyelv első funkcionális kognitív nyelvtana (szerzőiről lásd keretes anyagunkat). Rejtélyes meghatározás, ám nem annyira érthetetlen: azt jelenti, hogy a nyelvet – az eddigi leírásokkal ellentétben – nem a beszélőtől elkülöníthető eszközként, önálló rendszerként közelíti meg, hanem tudásformaként. „Azt gondoljuk, hogy ami ebben a kötetben van, az ismerős lesz az olvasónak: felismerheti, igen, valami ilyesmit csinálok, amikor megértek egy mondatot” – mondja Kugler Nóra, a kötet mondattani részének egyik szerzője.

Nem szabálygyűjtemény

A Nyelvtan nem a helyes nyelvhasználatot akarja rögzíteni, vagy előírni, hogy miként „használjuk jól” a nyelvet, hanem arra szolgál, hogy megértse és leírja a létező jelenségeket. „Otthon ugyanazt a nyelvet másképp beszéljük, mint a hivatalban, mint a főnökünkkel vagy mint a beosztottunkkal” – magyarázza Tolcsvai Nagy Gábor, a kötet szerkesztője. „A leírás során mi is egy-egy jelenség prototipikus változatából indulunk ki, azaz abból, ami a leggyakoribb és beszédhelyzet szerint a legsemlegesebb.” A leggyakoribb jelenségeket pedig a szerzők élő nyelvi adatok alapján érik tetten: hatalmas szövegmennyiséget tároló nyelvi korpuszokból, szövegtárakból merítenek (ezekről lásd keretes írásunkat). „Ennek az a jelentősége, hogy nemcsak a nyelvész fejében létező, a nyelvész által kitalált példákat, hanem ténylegesen, dokumentálhatóan elhangzott, leírt nyelvi adatokat használunk. Ugyanis az anyanyelvi beszélőt kell tetten érni, hogy ő mit mond spontán helyzetben. Ezt adja a korpusz nekünk: a tényleges nyelvhasználatot a tényleges körülmények között” – érvel Tolcsvai Nagy.

De miben tér el a hagyományostól ez a megközelítés, s miért nevezzük funkcionálisnak és kognitívnak ezt az irányt? Hiszen eddig is azt tanultuk, hogy a nyelvet embe­rek beszélik, használják, a nyelvtan pedig arra való, hogy leírja, hogyan működik.

Akárcsak az elődei, az új Nyelvtan is tartalmaz hangtant, alaktant, mondattant, azaz leírja, hogyan hozzuk létre a nyelv legelemibb részeit, hogyan lesznek ezekből szavak, mondatok; mik azok a szófajok és mik a mondatrészek. Van azonban két olyan fejezet, amelyek eddig nem feltétlenül szerepeltek a hagyományos grammatikákban. A kötet beemeli és a nyelvtan szerves részeként kezeli a jelentéstant és a pragmatikát. Az előbbi megmutatja, hogyan alkotunk a beszéd, a nyelvhasználat, a gondolkodás során jelentéseket, utóbbi pedig a beszédhelyzetet elemzi, azaz hogy miért, hogyan és az adott helyzetben miért éppen úgy kommunikálunk, ahogy. „A Nyelvtan a nyelvi konstrukciókra úgy tekint, hogy azokkal az emberek jelentéseket tesznek hozzáférhetővé,
vagyis hogy azok alkalmazásával társas megismerő tevékenységet folytatnak” – mondja Tátrai Szilárd, a pragmatika fejezet kidolgozója. Hiszen az egész nyelv erről szól: valakinek valamilyen üzenetet, tehát jelentést akarunk átadni. Ez a központi funkció. A kommunikáció, a megértés, a közös figyelem irányítása – ettől lesz ez a nyelvtan funkcionális.

„Lehet úgy beszélni a nyelvről – mondja Tolcsvai Nagy –, mint ahogyan az elmúlt száz évben tették: mintha egy magában álló szisztéma lenne. Ezzel szemben a funkcionalisták hosszú évtizedek óta azt mondják, a nyelv nem függetleníthető a beszélőtől. Pontosabban a beszélőktől, mert egy beszélő nincsen, mindig minimálisan kettő van. A kötet a mindenkori beszélő nézőpontjából próbálja leírni a nyelvet, és nem külső, objektívnak gondolt perspektívából. Ez a legfontosabb tényező. A másik, hogy a korábbi strukturális megközelítések a formai, az alaki szerkezetet tekintették lényeginek, a funkcionális szemlélet viszont azt mondja, hogy jelentés nélkül nincs közlés.”

Tapasztalatokból felépülő tudás

Hogy ezt a fontos különbségtételt megértsük, kissé vissza kell térnünk a múltba. A modern nyelvtudomány hajnalán, a 19–20. század fordulóján a nagy genfi nyelvész, Ferdinand de Saussure különbséget tett a nyelv (langue) és a beszéd (parole) között: a nyelv önálló, elkülönülő nyelvi (szabály)rendszer, míg a beszélt nyelv mindig változó, az adott beszédhelyzettől meghatározott tevékenység. A saussure-i nyelvmegközelítésből aztán számtalan további nyelvelmélet ágazott el. A közismertebb nyelvtanaink alapjainak a strukturális, formális nyelvelméletek tekinthetők, azok, amelyek az előbb említett langue-ot tekintik a vizsgálat tárgyának, és ezt a nyelvet mint önálló, elemekre bontható és azokból újra felépíthető szerkezetet vizsgálják. Leginkább meghatározó változata az utóbbi évtizedekben a Noam Chomsky nevéhez köthető generatív grammatika lett. Az ilyen nyelvtanok egyrészt abból indulnak ki, hogy az emberi nyelveknek vannak univerzális tulajdonságai, amelyek minden emberi nyelvre érvényesek, és minden embernek veleszületett nyelvi képessége van. Másrészt a nyelvet elemekből és azokat összefogó szabályokból álló rendszernek tekintik. A jelentés vizsgálata viszont szinte teljesen kívül esik az érdeklődési körükön: az ilyen szemléletű nyelvtanok szerint tökéletesen értelmetlen mondatok is lehetnek grammatikailag kifogástalanok.

Ezeket az elképzeléseket tükrözik az iskolában tanult szó- és mondatelemzéseink, ha még emlékszünk rájuk. A legutóbbi átfogó, magyar nyelvű nyelvtanok alapvetően ugyanebből a strukturalista, formalista irányból indultak, s közülük a legfrissebb is majd’ két évtizede jelent meg. A mai magyar nyelv rendszere már a legkevésbé sem mai, hiszen a 60-as években készült, és sokáig kanonikus nyelvtanként is használták. Az É. Kiss Katalin, Siptár Péter, Kiefer Ferenc szerzőhármas által írt Új magyar nyelvtan első kiadása 1998-ban látott napvilágot. A magyar szakon ma tankönyvnek számító Magyar grammatika első kiadása 2000-ben jött ki.

A Nyelvtan ettől eltérően nem azt tekinti kiindulópontnak, hogy a nyelvi tudás univerzális, egyetemes, és nem feltételez elvont – részben genetikusan adott – nyelvi tudást mindenki fejében. Ehelyett azt mondja, hogy a nyelvek kultúraspecifikusak, és különböznek egymástól a tekintetben, hogyan képezik le a világot. A tényleges nyelvi tevékenységet vizsgálja, a rendszert és a használatot együtt, és nem azt kérdezi, hogy „mit jelent ez a forma?”, vagy hogy az egyik forma hogyan illeszkedik a másikhoz, hanem azt, hogy „miképp fejeződik ki egy jelentés?”, és hogy a kiválasztott jelentést milyen módokon fejezzük ki. A nyelvtant alkotó részegységeket, az előbb már említett hangtant, alaktant, mondattant, jelentéstant és pragmatikát nem különálló, egymástól független egységekként, hanem egymással szoros kapcsolatban működő hálózatként kezeli.

További fontos alapvetése a Nyelvtannak (és ettől lesz kognitív a megközelítés), hogy a nyelvet holisztikus szemlélettel tudásformának tekinti, azaz az elme működési modelljéhez hasonló képződménynek. „A nyelvtudás is tudás – emeli ki Imrényi András, aki a mondattani rész írójaként működött közre a kötetben –, ezt is a tapasztalataink feldolgozásával szerezzük, olyan általános képességekre hagyatkozva, mint a sematizáció, vagyis a konkrét példányokból sémák elvonása, a kategorizáció és a rutinok kialakítása. Beleágyazódik az általános emberi megismerésbe. Például a prototípuselvű kategorizáció, miszerint a kategóriáknak vannak központi és periferikus példányai, átjárja az emberi megismerés minden területét. Nemcsak a madár fogalma szerveződik így – gondoljunk például a rigó és a strucc különbségére a kategórián belül –, hanem olyan nyelvi jelenségekre is alkalmazható ez a modell, mint a szófajok vagy a mondattípusok leírása.”

Az általános és középiskolai nyelvtanórákon merev kategóriákat és szigorú szabályokat vertek a fejünkbe, ezekbe „dobozoltuk” a nyelvet: valami vagy magánhangzó vagy nem, vagy főnév vagy nem. Az új Nyelvtan szerint viszont a különböző nyelvi elemek között nem hierarchikus viszony van, és nem dobozoknak megfelelő kategóriák vannak, hanem tapasztalati úton kialakuló sémák, és prototípus szerinti kategóriák. „Az asztal főnév és a megy ige között valóban alapvető különbség van. De van olyan igénk, hogy fut, ami azt jelenti, hogy gyors helyváltoztató mozgást végez. Ha ennek a főnévi alakját, a futást megnézzük, akkor azt látjuk, hogy az sokkal közelebb áll jelentésileg a fut igéhez, mint az asztal főnévhez. A futás főnév, és mégis van a jelentésében egy eseményszerkezeti rész. Az asztal főnévben semmiféle eseményszerkezet nincsen. Tehát nem egyformák a főneveink. És ezért fontos a jelentés, a jelentéstan, hogy lássuk ezeket a belső különbségeket” – sorolja Tolcsvai. A középiskolai ismereteinkkel ellentétben tehát olyasmik derülnek ki, hogy vannak szavak, amelyek kicsit „főnevebb” főnevek, mint mások, és hogy például „a főnév és az ige között nem mindig éles a határ”.

Ám a Nyelvtan nem csak ezeket a kategóriákat dinamizálja: „Egy elterjedt nézet szerint – mondja Imrényi – a magyar mondatszerkezet logikai elveken alapul: a mondat valamiről állít valamit, azaz logikai alanyra és logikai állítmányra tagolódik. Ebből azonban éppen a legfontosabb marad ki. Az, hogy a nyelvhasználatban valaki valakinek valamire irányítja a figyelmét, és ezt mindig valahogyan teszi, a világ egy bizonyos megfigyelési, értelmezési módját kínálja fel a másik számára. Mi ezt próbáljuk meg visszacsempészni: az emberi tényezőt. A mondatot például úgy írjuk le, mint jelentésviszonyok hálózatát, mely jelentésviszonyok több dimenzióban helyezhetők el. A szórendet is úgy tudjuk elemezni, hogy az a jelentésviszonyoknak a jelölő eszköze.” A gyakorlatban mindez olyasmiket jelent, hogy magmondatokat és közös figyelmi jelenetet elemzünk a hagyományos tőmondat helyett, hogy egy mondatban például nem szigorúan alanyt és állítmányt, hanem funkciót, viszonyokat és megvalósulást, figyelemirányítást keresünk.

A kötet szerzői szerint nemcsak a kutatásban vagy az egyetemi oktatásban van helye ennek a használat- és emberközeli hozzáállásnak, de így a közoktatásban is jobban meg lehetne barátkoztatni a diákokat a nyelvtannal. „Különféle attitűdvizsgálatokból tudni lehet, hogy a diákok nem szeretik a nyelvtant – emlékeztet Kugler –, az általános kép az, hogy a nyelv és a nyelvtan le van választva a beszélő emberről, a diákok az iskolában egy tőlük elidegenített nyelvvel foglalkoznak. Vannak kategóriák, de nincs meg a kategóriákhoz az a művelet, amitől egy diák azt érzi, ehhez köze van. Mi szeretnénk ezt a végletes elszakítottságot felszámolni. A kognitív funkcionális nyelvtan ember-, jelentés- és kommunikációközpontú leírásba ágyazódik, és így értelmet nyer, ismerős lesz mindenki számára.”

Az alkotók

A Nyelvtan az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetében 2005-ben létrejött DiAGram nyelvészeti kutatócsoport keretében készült el, és az Osiris Kiadó jelentette meg A magyar nyelv kézikönyvtára sorozat negyedik köteteként (a sorozat szerkesztője Tolcsvai Nagy Gábor). Hat fő részből áll: Bevezetés (Tolcsvai Nagy); Hangtan (Markó Alexandra); Jelentéstan (Tolcsvai Nagy); Alaktan (Ladányi Mária); Mondattan (Imrényi András, Kugler Nóra); Pragmatika (Tátrai Szilárd).

 

Korpuszok

A magyar nyelv legnagyobb, elemzések alapjául szolgáló gyűjteménye a Magyar Nemzeti Szövegtár (MNSZ). Korpusz, vagyis ténylegesen előforduló írott vagy lejegyzett beszélt nyelvi adatok gyűjteménye. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének korpusznyelvészeti osztálya 1998-ban kezdte meg ennek összeállítását, s ma már 1,04 milliárd szót tartalmaz. Az MNSZ minden szó mellett feltünteti a szótövet, a szófajt és a szó morfológiai elemzését is, ezek megállapítását pedig automatikusan, szoftveres úton végzi. A gyűjtés körét elsődlegesen a digitalizált szövegek adták: a sajtó, a tudományos, a szépirodalmi, a hivatalos és a személyes szövegek alkorpuszát különböztették meg. Az MNSZ új verziója kiegészült egy 76 millió szavas beszélt nyelvi alkorpusszal is, amely alapvetően rádióban elhangzott szövegek leiratát tartalmazza. Ezeken a stílusrétegeken belül még öt regionális nyelvváltozatot is megkülönböztet a szövegtár. Így kereshető és vizsgálható a magyarországi, szlovákiai, kárpát­aljai, erdélyi és vajdasági nyelvváltozat.

Míg az MNSZ alapvetően az írott nyelv adattára, addig a Beszélt nyelvi adatbázis (Bea) a spontán beszélt nyelv szövegváltozatait tartalmazza és teszi kutathatóvá, elemezhetővé. Ennek az adatbázisnak a célja a mai budapesti beszélők beszédének rögzítése, a fejlesztését az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztálya végzi. Jelenleg 394 adatközlő (227 nő és 167 férfi) összesen mint­egy 319 órányi hangfelvételét tartalmazza, a cél az 500 felvételes gyűjtemény elérése és a felvételek jegyzetelt átírása, a munka jelenleg is folyik. A felvételek önkéntes adatközlőkkel mindig azonos helyen és technikai körülmények között készülnek, a fonetikai osztály saját tervezésű, zajszigetelt szobájában. A módszertan alapvetése, hogy a kutatói jelenlét is befolyásolja a beszéd természetességét, de törekednek arra, hogy a korpusz a lehető legnagyobb mértékben megközelíthesse a spontán beszélgetések világát.

szerző
Markó Anita
publikálva
2018/30. (07. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...