Tömzsi, Jenny, Sátán - legendás állatok az első világháborúban

Hannibál elefántjaira nyilván sokan emlékszünk, de ki tudja, milyen állatok húzták az igát az I. és a II. világháborúban? Hogyan jártak túl az ellenség eszén a hadviselő postagalambok, s meddig szolgáltak a vén csatalovak?

2018-ban, a connecticuti Middletownban lévő veteránok emlékparkjában lévő becsület fái emlékműnél (Connecticut Trees of Honor Memorial in Middletown’s Veterans Memorial Park) szobrot emeltek Stubbynak, az első világháború egyik legendás őrmesterének. Még ugyanebben az évben animációs családi mozifilmet is készítettek a háború nyugati frontján átélt kalandjairól Sgt. Stubby: An American Hero címmel (magyarul Tömzsi őrmester: egy amerikai hős). Kétség sem férhet hozzá, hogy Stubby megérdemelte a figyelmet: az amerikai 26. Yankee hadosztály 102. gyaloghadosztályá­nak legkedveltebb tagja volt. 1917 októberében hajón került Franciaországba, ahol úgy másfél évet szolgált a fronton, részt vett négy offenzívában és tizenhét frontvonalbeli ütközetben. Emellett sérült katonákat kutatott fel, egy alkalommal egy német kémet is lefülelt, sőt időben jelzett egy mustárgáztámadást is, súlyos szenvedésektől mentve meg bajtársait. Mindenki szerette, hűsége és páratlan bátorsága miatt léptették elő őrmesterré, a háború végeztével pedig az Amerika-szerte lebonyolított győzelmi parádék és felvonulások kedvelt szereplőjévé vált. Pályafutása nem sokban különbözött a bátorságukkal kitűnő közkatonákétól és altisztekétől. De annyi biztosan megkülönbözteti tőlük, hogy Stubby alacsony termetű és rövid farkú bullterrier keverék kutya volt, az első állat, amely altiszti fokozatot kapott.

Az Egyesült Államokba visszatérve háborús gazdájánál, a joghallgatónak állt James Robert Convoy tizedesnél maradhatott. Tömzsi trükköket is tudott: például a jobb mancsát a szemöldökéhez emelve tisztelgett (a 2018-ban emelt szobron is szalutál), s az egyetemi amerikaifutball-mérkőzések szünetében képes volt az orrával végiggurítani egy tojáslabdát a pálya körül. A háború után még nyolc évig élt. Mindenhol vörös szőnyeg fogadta, és három amerikai elnökkel is találkozott. Minden idők legtöbb katonai kitüntetését szerző kutyáját végül álmában érte a halál. Maradványai és a szövetségesek zászlójával és díszes plecsnijeivel kidekorált kabátja három évtizeddel később a Smithsonian Institute-hoz tartozó National Museum of American History gyűjteményébe került. Katonai dísztemetést kapott, halálhíréről és tetteiről a The New York Times meglepően hosszú, háromhasábos gyászjelentésben számolt be.

Állatok szolgálatban

Az állatok szerepe minden 20. század előtti konfliktusban és még az első világháborúban is megkerülhetetlen volt. Gondoljunk Hannibál elefántjaira, hatalmas erejükkel és sebességükkel képesek voltak még a legszervezettebb phalanxot is széttörni. (Védekezni ellenük disznókkal lehetett, mert – ahogy idősb Plinius leírta – az elefánt megriadt a disznók visításától.)

A történelem legfontosabb állata azonban a ló volt: az igavonás mellett harcászati célokra is használták: egy kiképzett csataló önmagában fegyvernek minősült. Ugyanez áll a tevékre, amelyeket évezredek óta idomítottak teherhordásra, személyszállításra és fegyveres konfliktusokban való részvételre is. Az ókori görögök és rómaiak pedig a katonai táborok őrzése mellett már alkalmaztak nagyobb testű kutyákat is egyes összecsapásaik során.

Rengeteg első világháborús fotón szerepelnek állatok is: gázálarcos lovak és kutyák, fényképezőgéppel „felszerelt” postagalambok. Ezen állatok közül nem egy igazi hírességé vált, mint az angliai Sheffieldben 1916-ban szolgálatba lépő Lizzie nevű indiai elefánt. A korábban cirkuszi mutatványként használt ormányossal a besorozott lovak miatt kieső szállító- és teherhordó kapacitást igyekeztek pótolni. Lizzie acél- és fémhulladékot hordott, de szállított lőszert és nagyobb gépeket is. Hogy a végtagjai ne sérüljenek, speciális bőrcsizmát készítettek a számára. A németek is használtak elefántot, Jennyt, s őt sem közvetlenül front közelében. Jenny 1914 végén a hamburgi állatkertből került Franciaországba, ahol különösen farönkök szállítására fogták be, de dolgozott vasút- és hídépítési munkálatok kisegítőjeként is. Ismerünk felvételeket, ahol elefántok dolgoztak a bombák okozta károk enyhítésén, elromlott, esetleg találatot kapott nehéz járművek eltakarításán, de olyat is, ahol a hátukra géppuskát helyeztek fel, vagy épp repülőt vontatnak velük.

Az első világháborúban a nehézfegyverzet, a lőszer és más felszerelés mozgatása mellett a lovak sebesültszállítókként is szolgáltak. Az Észak-Amerikából vagy Kanadából behajózott állatoknak már az Európáig tartó út is komoly megpróbáltatásokkal járt. A gondozóik minden erőfeszítése ellenére sokan szenvedtek tengeri betegségtől vagy tüdőgyulladástól, a hosszú bezártság utáni kirakodást követően pedig többnyire hetekre volt szükségük ahhoz, hogy teljesen felépüljenek, és bevethetők legyenek.

 

Német katonák és felderítő kutyák a II. világháborúban

Fotó: Getty Images

Sátán, a háromlábú hős

A háború előtt már voltak a hadse­reg(ek)nek kutyái, de a háború kitörése után a legtöbb ebet lakossági felajánlásokból, a rendőrségtől és a menhelyektől (később felhívásokból, majd szabályos rekvirálásokból) gyűjtötték össze.

Csak a britek legalább húszezer kutyát vetettek be, de a németeknél a megfelelő szám elérhette a harmincezret is, a Monarchia haderejének kötelékében pedig ötezer kutyáról beszélhetünk.

Ha csak lehetett, igyekeztek valamelyest a fajtajellegnek megfelelő feladatra használni az egyes kutyákat: a brit vöröskereszt például előszeretettel alkalmazott airedale terriereket és vérebeket, a német pedig német juhászt. A sebesültek felkutatására és az elsősegélyhez szükséges eszközök (gyógyszer, kötszer és ivóvíz) eljuttatására használt szanitéc kutyák szigorú kiképzésen estek át. Teherhordásra, fegyver, hadianyag és más katonai eszközök vontatására – gyakran szintén nehéz terepen – nagy termetű kutyák kellettek (egyedül vagy párban, napjában akár kétszáz kilót is mozgatva), de ismerünk felvételeket a Brüsszelből menekülőkről, akik a kordéjuk elég fogtak kutyákat.

A háború előrehaladtával az ebek szerepe csak nőtt: a lövészárkokban rekedt katonák életét jelentősen megkönnyítették a patkányokat elfogni képes fürge, kis termetű kutyák. Külön érdemes kiemelni azt a lelki és pszichés segítséget is, amelyet csak egy kutya tudott nyújtani. A harctéri sokk tüneteit, a háborús pszichózist és traumát egy-egy kutya ragaszkodása képes volt oldani, és gyakran puszta jelenlétével is az otthont idézte fel az egyre apatikusabb bakákban. Szolgáltak haldoklók mellett is. Verdun ostromának kezdetekor például a helyszínen rekedt kisszámú francia védősereg pár nap után lőszer és ellátás nélkül maradt, a telefon- és távíróvonalaik is odalettek. A lövészárokban kuksoló katonák egyszer csak egy nagy termetű, fekete gázmaszkos állatot vettek észre, amint rohan feléjük. Egyikük Sátán nevű labradorja! A németek minden létező módon – golyóval, gránátokkal és srapnellel – tüzeltek rá. Amikor Sátánt lövés érte, a gazdája kimászott, hogy behúzza magukhoz, de ekkor ő is halálos találatot kapott. A kutya minden erejét összeszedve három lábon is elugrált a lövészárokig. Nyaka köré tekert csőben a következő üzenetet hozta: „Az isten szerelmére, tartsatok ki. Holnap küldjük a csapatokat.” Vállaira hámként egy kosár is volt szerelve, amelyben két postagalamb lapult. Ezek segítségével azután sikerült az ellenséges német haderő állásairól információkat küldeniük, nemsokára pedig az életben maradtak már hallhatták is a francia ágyúk hangját.

A drónok elődje

Noha sokan úgy saccolták, hogy a szikra­távíró megjelenésével a hagyományos (már az ókorban is használt) postagalamb-szolgálatnak leáldozott, nem így történt. A postagalamboknak (és nem csupán akkor, amikor a technika meghibásodott) több előnyük is volt: gyorsan mozogtak (tiszta időben akár 500 kilométert is repült egy galamb egyhuzamban), nem lehetett lehallgatni, és ha fogságba kerültek, nem beszéltek. A Nagy Háborúban minden haderőnem használt postagalambokat. Az antant mintegy 300 ezer galambot vetett be, Németország körülbelül 120 ezret. A galamb a lábára erősített „jelentőhüvellyel” repült, amelynek szétszedhető alsó és felső hengerrel határolt csövében volt az üzenet. Egy német gyógyszerész már 1907-ben próbálkozott galambokra szerelhető fényképezőgéppel panorámafotózni. Bevetettek ellenük golyószórót, zavaró fényjeleket, sőt a németek speciálisan a galambvadászatra kiképzett sólymokat is.

Ugyanitt érdemes megemlékezni a kanári madarak heroikus szerepéről is. Előre jelezték a levegő összetételének legkisebb változását is, így roppant alkalmasak voltak (a mustárgázt jelző meztelen csigák mellett) a gáztámadások jelzésére is. Ha a szivárgó gáz szintje elérte őket, elpusztultak.

Kitüntetett szerepben

Időnként egy-egy állat az egész alakulat rajongott kabalájává vált. Fennmaradt felvétel két amerikai katona tacskójáról és mosómedvéjéről, egy francia ezred majmáról és rókakölykéről, egy brit ezred macskájáról, a brit tengerészek disznójáról, az ausztrál 10. zászlóalj Egyiptomba is elvitt kengurujáról, egy dél-afrikai egység Jackie nevű páviánjáról, sőt még egy kabalakrokodilról is.

Az első világháborúban 10 millió katona és 20 millió civil veszítette életét, de milliószámra tehető a harcokban elpusztult állatok száma is.

A háborúban összesen mintegy 16 millió állat szolgált, közülük cirka 10 millió ló. A brit lovak, öszvérek és tevék közül 484 ezer pusztult el. Beszédes adat, hogy az egyik utolsó, 1918. tavaszi brit lovasroham során 150 lóból csak 4 maradt meg. Amikor 1917-ben egy Észak-Amerikából érkező szállítóhajót tengeralattjáró-támadás ért, 2700 ló fulladt az óceánba. De általában is elmondható, hogy a Nagy Háborúban bevetett lovak többsége odaveszett vagy megsérült. Az Atlanti-óceán déli részén 175 ezer bálnát pusztítottak el a háborúhoz akkor nélkülözhetetlen zsírjukért, de sokszor repülőkről is támadták e nagy ceteket, mert nehezen voltak megkülönböztethetők a tengeralattjáróktól. A harcokat túlélő és hazaszállított állatok többségét civilek fogadták be.

A 16 millió állatból mintegy 100 ezer kapott valamilyen kitüntetést – különösen kutyákat, postagalambokat díjaztak. Az egyik leghíresebb galamb, Cher Ami 1919-ben pusztult el az Egyesült Államokban. Szolgálataiért a legmagasabb francia katonai érdemrendet, a Croix de guerre-t kapta meg, mert a verduni csatában 12 üzenetet továbbított. Cher Ami találatokat kapva is elvitte a rábízott üzenetet. 1931-ben posztumusz beiktatták a versenygalambok dicsőségcsarnokába, és a madaraknak adható amerikai aranymedált kapott. Testét preparálták, és Stubbyhoz hasonlóan a Smithsonian National Museum of American History gyűjteményébe került.

A leghíresebb brit galamb az ezredesi rangig jutó Colonel Fearless volt.

A háborús állatok sorsának bemutatására mára tanulmányok, könyvek, kiállítások és filmek is születtek. 2015-ben a Várkert Bazárban Új világ született, 1914–1922 címmel nyílt tárlat egyik termét a hazai látogatók számára is kifejezetten a világháborúban szerepet játszó állatoknak szentelték. A terem központi installációja egymás hátára állított lovat, vöröskeresztes kutyát, postagalambot és kanárit jelenített meg afféle modern és megrendítő brémai muzsikusokként. Steven Spielberg 2011-ben nagyszabású első világháborús drámát (Hadak útján) rendezett egy Albert nevű fiú és Joey nevű lova történetéből. Ilyen témájú volt a Netflix 2015-ös dokumentumfilmje, az Állatok az első világháborúban. Kovács István 2016-os világháborús filmjének egyik központi szála egy olasz postagalambküldő állomás elleni akció.

2004-ben a Hyde Parkban The Animals in War Memorial címmel emlékművet állítottak fel a brit és szövetséges katonai erők kötelékében szolgált állatoknak. David Backhouse alkotása félkörívvel kettéosztott portlandi kőből készült, a falára pedig elefántokat, lovakat, kutyákat és tevéket rajzoltak. A körív belső terében két rakományával küszködő bronzöszvért, kívül pedig szintén bronzból készült, életnagyságú lovat és kutyát láthatunk. A nagy méretű falon ilyen mondatok állnak: „Nem volt választásuk”, illetve „Nem szabad elfelejteni hozzájárulásukat az emberi szabadsághoz”.