Pedellus: 1988-ban könyvet írt Nelson Mandeláról. Máig Dél-Afrika a kedvenc afrikai országa?
Búr Gábor: 1990-ben jártam először Dél-Afrikában, és azóta többször. A klasszikus apartheid világát én már nem láttam: az első kiutazásom idején is keresnem kellett az olyan jelenségeket, mint a "Csak fehéreknek" feliratú mellékhelyiség vagy a feketéket az üzletből ki-tiltó tábla.
P: Milyen változásokat érzékelt az elmúlt tizenöt évben?
BG: Ez nagyon nehéz kérdés. Dél-Afrika nem Zimbabwe, senki nem állíthatja, hogy a rendszerváltozás óta egyértelműen lefelé megy a lejtőn. Sok dél-afrikai ismerősöm van, fehérek, feketék, indiaiak, "színesek" egyaránt. Kevés olyan fehér van, aki ne hánytorgatná fel, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket az álláskeresés során vagy más területeken. Ez logikusan következik a pozitív diszkrimináció hivatalosan elfogadott ideológiájából. Van olyan barátom, aki kénytelen volt eladni a saját cégét, és most ugyanott "tanácsadó" - a politikai viszonyok miatt így ésszerűbbnek tűnik. Mindenesetre nem jó most fehér középkorú férfinak lenni Dél-Afrikában, bár a fiatal férfiak is nehezen helyezkednek el. Szerintem az igazán súlyos gond mégsem ez.
P: Hanem a közbiztonság?
BG: Nézze, a dél-afrikai fehérek igen kedvező anyagi helyzetben voltak, úgy is fogalmazhatnék, van honnan leadniuk. Ráadásul ez a csoport egykor a lakosság húsz százalékát alkotta, később tizenötöt, ma már csak tízet - a probléma idővel veszít a jelentőségéből. Nagyjából egymillióra becsülik a külföldön tartózkodó fehérek számát, és sokuknak nincs is dél-afrikai útlevele. Mostanában kezdik szigorúbban venni, hogy a visszatéréshez dél-afrikai útlevél szükséges, amit viszont nem könnyű kiváltani. Ez is a hazatérés ellen hat. A demokrácia sorsa nem csak a fehér kisebbséggel szembeni magatartáson múlik, a riasztóan magas bűnözési arányok talán még fontosabbak.
P: Ez mennyire érezhető a mindennapokban?
BG: Lépten-nyomon találkozik vele az ember. Amikor '90-ben kint jártam és visszamentem Johannesburgba Fokvárosból, a repülő késő éjjel érkezett meg. Valaki bevitt a városközpontba, és onnan afrikai módra a fejemre rakott bőrönddel elsétáltam a szállásadó barátaimhoz. 'k összecsapták a kezüket, hogy ilyen kockázatot mertem vállalni. Én akkoriban semmi veszélyeset nem láttam ebben, de manapság nem merném megtenni, ahogy Sowetóban sem járkálnék már egyedül. Persze rengeteg indulat gyűlt fel a diktatúra évtizedei alatt, és ezek néha politikailag is kapnak támogatást. Tavaly tavasszal Pretoriában egy ifjúsági tömegszervezet vezetője arra szólította fel a fiatalokat, hogy ne lopjanak a feketéktől, lopjanak inkább a fehérektől, mivel az nem bűn, csak a javak igazságos újraelosztása. Ezt ő nem érezte rasszizmusnak, mivel fizikai bántalmazásra és gyilkosságra nem uszított. De az elmúlt tíz év pozitívumait sem szabad elhallgatni: nagyobb csalások nélkül megtartottak két választást, a demokrácia alapintézményei működnek.
P: Miért Afrikát választotta kutatási területül?
BG: Egyetemi hallgatóként fordult az érdeklődésem Afrika felé. Eredetileg őskőkoros régész voltam a leningrádi egyetemen, amely akkoriban a régészeti szempontú Afrika-kutatás egyik nemzetközi központja volt. Igaz, az ottani orosz tudósok soha nem jártak Afrikában - az egyik témavezetőm majdnem eljutott Algériába, de túl keveset tudott a helyi kommunista párt működéséről, így végül nem engedték meg a kiutazását. Az egyetemen viszont sok afrikai vendéghallgató tanult, és én jó barátságba kerültem egy elefántcsontparti diákkal. Ez is sokat számított, bár ha sikerült volna itthon régészként elhelyezkednem, az Afrika iránti érdeklődés valószínűleg megmaradt volna hobbiszinten. De a 80-as évek második felében egy szovjet diploma már inkább hátrányt jelentett, így új utakat kerestem. A harmadik világ problémáinak történelmi szempontú kutatása különösen aktuálisnak tűnt, mivel sok szempontból hasonló helyzetben voltunk, Magyarország is rendszerváltozásra és egy nagyhatalom uralma alóli felszabadulásra készült. 1988-tól ösztöndíjasként a brightoni egyetemen foglalkoztam fejlődéstudományokkal - ez inkább közgazdaság-tudományi, mint történeti megközelítést alkalmazó, erősen a harmadik világra koncentráló iskola.
P: Hogy dolgozik egy magyar Afrika-kutató?
BG: A kérdés úgy is feltehető, hogy lehet-e egyáltalán egyetemes történelemmel foglalkozni itthonról. A legtöbb afrikanista a néprajz és a folklór felől indul, ami nagy előnyt jelent a történészekkel szemben. Az afrikai levéltári anyag ugyanis meglehetősen szűk, és nehezen hozzáférhető. De az itteni bölcsészkari oktatásban olyan periferikus helyzetben van az afrikanisztika, hogy a csekély tananyag összeállításához az is bőven elég, amit az itthoni könyvtárakban összeolvas az ember. Nagy szerep jut a személyes kapcsolatoknak, a 80-as években például megismerkedtem a hararei (zimbabwei) levéltár vezetőjével. Tőle azóta is minden segítséget megkapok. Az angol levéltárak szintén gazdagok gyarmati tárgyú anyagokban, hasonlóan a családi levéltárakhoz, melyek Nagy-Britanniában még létező intézmények. Sok család őrzi az egykor Afrikában katonáskodó, kereskedő, hivatalt viselő ősök iratait. Megpróbálom felvenni velük telefonon vagy e-mailen a kapcsolatot, aztán vagy kapok engedélyt, vagy nem.
P: Lehet nemzetközileg is jegyzett eredményeket elérni?
BG: Az afrikanistának is szakosodnia kell. Ez egy hatalmas kontinens, vagyis az írott források gyér volta nagyon relatív - egész életünkben repkedhetnénk levéltárról levéltárra, és még mindig csak az anyag töredékét ismertük volna meg. Nemzetközi szinten általában azok az eredmények érdekesek, amik valami magyar vonatkozással bírnak, például érdemes írni a Dél-Afrikába kivándorolt magyarokról, vagy arról, hogy az afrikánereknél erős a történelmi hagyománya a szabadságért küzdő, elnyomott kis népekhez, például az írekhez és a magyarokhoz kapcsolódó vélt párhuzamoknak. De a magyar afrikanisztika esetében valóban nem nagyon lehet klasszikus alapkutatásról beszélni.
P: Érdemes egyáltalán fenntartani a magyar afrikanisztikát?
BG: Mindegyik tudomány - lényegét tekintve - az univerzalizmusra törekszik, vagyis az emberi ismeretek teljes tárházát akarja a nemzeti tudomány részévé tenni. Ennek során nem támaszkodhatunk kizárólag fordításirodalomra. Ilyenkor ugyanis a művel együtt beemeljük a saját kultúrkincsünkbe az adott szerzők sajátos nemzeti elfogultságait és egyedi szempontjait. Nem mondhatunk le a saját magunk által írott nagy összefoglalásokról sem.
Hadd említsek meg egy másik szempontot: az európai uniós tagsággal Afrika is - ha tetszik, ha nem - a nyakunkba szakadt. Afrika joggal várja el az egykori gyarmatosítóktól, hogy fejlesztési segélyekkel kompenzálják a történteket. Onnan nézve Európa egységes egésznek látszik - vagyis egy kalap alá vesznek minket az angolokkal, a franciákkal vagy a portugálokkal. Megvan annak a veszélye, hogy ismeretek híján nem tudunk részt venni az unió döntéseinek előkészítésében, például a segélypolitikában. Miközben egyértelműen Afrika a legelesettebb kontinens, noha Ázsia jelentős gazdasági fejlődésen ment keresztül, a magyar segélyek szinte kizárólag Ázsiába kerülnek. A volt anyaországok rendszeresen lobbiznak az egykori gyarmataik támogatásáért, másrészt viszont szeretnek az európai nemzetek kollektív felelősségéről beszélni. Nos, ez nem egészen helytálló. Veszélyes dolog a nyugati gyarmattartó hatalmak történelmi terheit a nyakunkba venni. Nem vonom kétségbe, hogy közvetett módon Magyarország is profitált a gyarmatosítás által kiváltott gazdasági fejlődésből, de ez nem hasonlítható ahhoz, hogy bizonyos országok végigrabolták az egész kontinenst. A morális tartozásokat a gyarmatosítóknak kell kiegyenlíteniük; ha magyarként segítünk Afrikának, azt ne bűntudatból, hanem jó szándékból tegyük.
