Az emberiség húsevő nagyvadakkal való viszonya finoman fogalmazva is ellentmondásosan alakult: az alkalmi totemisztikus tisztelet nem zárta ki, hogy merő félelemből, gazdasági okokból, illetve a csúcsragadozók közötti szokásos konkurenciaharc jegyében vadul irtani kezdje őket. Nem történt ez másképpen a Kárpát-medencében sem: a nagyragadozók az erdős-hegyes vidékekre szorultak vissza, s úgy tűnt, Trianon után a magyar medve-, farkas- és hiúzpopuláció is az utódállamok fennhatósága alá került. Az utóbbi években azonban már van miért lelkesedniük az egzotikus, mesebeli ragadozók híveinek: ismét járja a magyar erdőket farkas, hiúz, sakál és néha medve is.
Hegyezd füled
Az egykor eltűntnek hitt ragadozók visszatérésére egyszerű a magyarázat. Miután a szomszéd országokban - az állomány vészes megritkulása után - abbamaradt az állatok tömeges irtása, ennek helyét a (gondosan meghúzott) határok közé szorított állományszabályozás vette át, s a ragadozópopuláció létszáma erőteljes növekedésnek indult. Az állati demográfiai robbanás természetesen a határ menti régiókra is kiterjedt, s mivel az esetleg (például farkasok esetén) több száz négyzetkilométert is bekóborló tappancsos vadászok amúgy sem igen törődnek holmi politikai határokkal, vadászterületük óhatatlanul kiterjedt. Tekintve a bekóborolt zóna nagyságát, némileg értelmetlen is feltenni a kérdést, hogy az erdőben megpillantott példány most a miénk, vagy csak portyázni jár mifelénk: örüljünk neki, hogy akciórádiusza immár kiterjed határ menti megyéinkre is. Mindazonáltal vadászok és természetvédelmi szakemberek egyöntetűen állítják: jelentős számú, zömmel nálunk tartózkodó, vadászó, sőt szaporodó aranysakál-, farkas- és hiúzpopulációt számolhatnánk meg - ha ez olyan egyszerű volna. Az egyik pillanatban itt, másszor amott tűnik fel ugyanazon farkas- vagy hiúzpéldány, ezért falubéliek, kirándulók vagy vadászok elbeszéléseiből legfeljebb annyit lehet leszűrni, hogy valami nagy szürke (barna) szőrös lény lapult a csalitosban, ám hogy milyen fajtájú, s hogy hány is van belőle, azt csak rafináltabb módszerekkel lehet eldönteni. Néhány éve a következővel próbálkoztak természetvédelmi szakemberek: mivel számos énekesmadár beépíti fészkébe a fák alatt fellelt állatszőröket, a használaton kívüli madárfészkek begyűjtésével, a szőrök azonosításával, illetve a fészkek térképre helyezésével már használhatóbb becslések készülhetnének a ragadozók számáról. A módszer értelmezéséhez tudnunk kell, hogy egy énekesmadár által használt terület egy ragadozóéhoz képest szinte pontszerű, azaz a madár igen jól detektálja a kicsiny területén áthaladó portyázót - ráadásul ez a vizsgálat sem a ragadozók, sem a madarak életét nem zavarja: a kiürült fészkek pedig ősszel nyugodtan összegyűjthetők, a szorgalmas vándorfajok ti. minden évben új lakást építenek maguknak.
A nálunk megfigyelt, esetleg infrakamerával is felvett farkasok és hiúzok zömmel az Északi- középhegységben, azon belül is a Zempléni-hegységben, illetve a Börzsönyben tanyáznak, a nyilván zsákmánykeresés közben átkóborolt medvék (anyaállat és bocsa) nyomait pedig az Aggteleki-karszton látták, még tavaly.
Toportyán, féreg
Kissé más történet a magyar nyelvben többek között nádi farkasnak, illetve toportyánnak, toportyánféregnek is nevezett aranysakálé. Ez az egykor a Kárpát-medencében is sűrűn előforduló ragadozó ugyanis délről tér vissza hazánkba: a Dél-Dunántúl jó részét már belakta, s a Tisza mentén terjed észak felé - mi több, pontosan a fent méltatott szőranalízis kimutatta, hogy az évtized közepén már a Börzsönyben is vadászott. Mostanában természetesen a hiúzészlelések kapnak nagyobb visszhangot: ezek a szép küllemű nagy- (vagy legalábbis közepes) macskák kifejezetten jól érzik magukat nálunk, s szinte már a fővárosi agglomeráció határán is megfigyelhetők. Természetes, hogy minden ilyen ragadozó felbukkanásakor felvetődik a kérdés - főképpen a környéken lakókból és dolgozókból: vajon nem okoz-e károkat egy ilyen ragadozófalka a haszonállatokra, nem ritkítja-e meg az egészen más halálra szánt vadállományt, s noch dazu: nem támad-e emberre? Nos, a vadászati és természetvédelmi szakemberek egyöntetűen állítják: amíg elegendő számú kisebb zsákmányállat (például rágcsálók) jut a farkasok, hiúzok, sakálok "étlapjára", addig nem állnak neki nagyobb növényevőket, pláne haszonállatokat zsákmányolni (előbbi az ingerült és irigy vadászok, utóbbi a kutyák és gazdáik miatt is kockázatos). Az ilyenkor illusztrációként felhozott bájos természetfotók (például békésen legelésző őzek szomszédságában egerésző farkas!) persze nem szólnak arról, amikor a nagyragadozók vadászatilag értékes vadat ejtenek el: a hiúz például imádja a muflont, sőt ő az egyetlen természetes ellensége. De egyelőre aligha veszélyezteti a hazai (amúgy nem őshonos, kizárólag vadászati célra betelepített) muflonállományt egy alig tucatnyi egyedből álló hiúzfalka - különben is: meg kell tanulnunk megosztozni a zsákmányon más élőlényekkel is. Az ügyben megnyilatkozó szakemberek váltig állítják, hogy sem hiúz, sem toportyán, sem farkas nem támad emberre - annál jobban fél tőle -, s emberi települést is csak farkasordító hidegben, zsákmány teljes hiányában közelítene meg (ez történt néhány éve Bulgáriában is, ahol azután a lakosság és a hivatásos vadászok alapos mészárlást rendeztek az éhes és didergő hiúzok, sakálok, ordasok között). Az alkalmanként előforduló, néha végzetes (főképp romániai) medvetámadások hátterében pedig többnyire az áll, hogy e példányokat bocs koruktól fogva ember etette, főképpen hússal. Így azután megszokták fajtánk közellétét - márpedig medvét nem jó tenyérből etetni, mivel nagyobb korában tőből viheti el a karunkat.
