Jonathan Creek ugyanaz a pár vonalból felskiccelt, rajzfilmfiguraszerű, mégis elragadó amatőr detektív, mint neves elődei, Sherlock Holmes (vadászsapka, pelerin, pipa, melyek közül csak az egyik igaz) vagy Hercule Poirot (bajusz, szürkeállomány, karosszék). A kísérteties szituációkat és megfejthetetlen rejtélyeket szinte vonzó Creek egy bűvész kreatív asszisztenseként dolgozik, de mellékállásban megmagyarázhatatlan bűnügyek felderítésén gyötri magát (főképp az intellektuális kihívás kedvéért, és nem az anyagi ellenszolgáltatás reményében).
A BBC 1997-ben elindított sorozatának alkotója, David Renwick az uralkodó brit krimis hagyományoktól (Morse felügyelő, Taggart felügyelő, Kisvárosi gyilkosságok) eltérően egy olyan történetben gondolkodott, melyben nem a „ki tette?” vagy „miért tette?” kérdések a lényegesek, hanem az elkövetés mikéntje.
Renwick olykor túlgondolt és groteszk bűnesetei felidézik a klasszikus krimik egyik kevésbé hangsúlyos, de azért rendre felbukkanó vonulatát, a „bezárt szoba” narratívát (pl. Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság, Gaston Leroux: A sárga szoba titka vagy Doyle számos Holmes-története). Creek gyanúsan sokszor kerül szembe olyan bűntényekkel, ahol kulcsra zárt szobákból illannak el a hullák és/vagy festmények, bizonyos személyek egyszerre két helyen is felbukkannak egy időben, vagy egyéb (látszólag) paranormális momentumok csiklandozzák az avatatlan szemlélő idegeit. Nem arról van szó, hogy Renwick ne látná el nyomokkal a nézőket, azonban a cselekmény annyira körmönfont és kiagyalt, hogy esélyünk sincs rájönni a megoldásra. A bűnesetek gyakran a Creek által is nagy kedvvel űzött bűvészkedéshez hasonlítanak: bonyolultnak és természetfelettinek tűnnek, s míg az irreleváns porhintés (pl. a lebegtetett misztikum) és részletek elterelik a néző figyelmét, addig a megoldás kiábrándítóan banális.
Ha a széria csak alaposan kifundált (és lássuk be, teljességgel életidegen) bűntettek aprólékos felgöngyölítéséből állna, a Jonathan Creek semmiben sem különbözne a tévécsatornák délutáni sávjában futó langyos krimiktől. A sorozat báját öniróniája, a gótikus horrorból kölcsönzött műfajelemek, a jól adagolt fekete humor és a szórakoztató mellékszálak adják (pl. a tenyérbemászó bűvész, Adam Klaus hódításai). A széria alcíme akár Jonathan Creek szövevényes szerelmi élete is lehetne, hiszen az évadok átívelő cselekményszálát (a különálló, epizodikus nyomozásokat összefogva) a félénk, aszociális Jonathan női segédeivel kibontakozó kapcsolata adja (Caroline Quentin, Julia Sawalha, Sarah Alexander). Az évődős dinamika különösen az első három évad női főszereplőjével, Maddy Magellannal (Caroline Quentin) működik: a tűzrőlpattant, nagyszájú (és nagy étvágyú) krimiíró intellektuálisan és szexuálisan is bizsergeti a visszahúzódó Jonathant.
Quentin távozása után a sorozat egyenletes lejtmenetbe kezdett, mivel nemcsak a kiváló színészi összjátékot nem sikerült megismételni, hanem a kissé önismétlő formátum is kezdett avulni (főleg az olyan újhullámos, pszichológiailag kidolgozott brit krimik mellett, mint a Happy Valley, a Broadchurch vagy a The Fall).
Az egyetlen valóban időtálló elem a fürtös hajú brit komikus, Alan Davies, aki képes életet lehelni a néhány különc vonásból felépített Creekbe. A 2014-ben futott ötödik évad már alig-alig idézi fel az előző évadok frissességét: a történetek mintha Jonathan Creek-paródiák volnának, maga a főhős immár megállapodott üzletember (azaz a karakter elvesztette lényegét). Jonathan Creek fölött eljárt az idő, most mégis az a hír járja, hogy idén egy újabb különkiadás erejéig visszatér majd.
