Ugyanakkor illeszkedik Sorkin életművébe is: megjelenik a szakma vs. magánélet dilemma, a hatalmas intézményeket működtető kíméletlen profik humánus ábrázolása, a javíthatatlanul liberális (néhol talán túlzottan is naiv) szemlélet.
A sorozatot szinte már szokatlan technikai igényesség jellemzi (például sokszor alkalmazza a walk-and-talk technikát, mely során a mozgó és beszélő szereplőket vágás nélkül követi a kamera), ugyanakkor Sorkin majd megfeszül, hogy önreflexív legyen, miközben a műbeli szkeccsműsor csupán kulisszaként szolgál a szereplők szenvelgéseihez (ellentétben a 30 Rock formai bravúrjaival és szervesen a sorozat szövetébe épülő önreflexiójával). Ugyanakkor fáradsága hiábavaló.
Itt ugyanis mindenki megkapja a magáét (média, bigott keresztények, vidéki tahók), csak épp a készítők nem. A tónus elképesztően nagyképű és leereszkedő: a szereplők sűrűn és minden funkció nélkül csillogtatják műveltségüket, miközben feltételezik, hogy a pallérozatlan néző szóhoz sem jut az ámulattól. A helyzeten már tényleg nem sokat tud rontani, hogy az epizódok tele vannak giccses jelenetekkel, ráadásul Sorkinnak a humorhoz sincs sok érzéke, bár nagyon igyekszik - ezen a főszerepet alakító Matthew Perry sem tud sokat segíteni. Ő a drámával sem boldogul.
