Bill Hader és Alec Berg sorozata jó időben érkezett. A vígjátéksorozatokat már egy ideje megtermékenyítette a független komédiák (vagy inkább dramedyk) zavarba ejtő, lefojtott, hangnemváltásokkal operáló stílusa. Egy mezei sorozatkészítő már rég nem a tévés aranykor a hét egy előre kijelölt pontján tömegesen a képernyők elé telepedő nézőiben gondolkodik – ez bizonyos értelemben nagyobb alkotói szabadságot is jelent, lehet csak rétegeknek írni.
E háttér a Barry esetében különösen lényeges, hiszen a széria deklaráltan csak egy szűk rétegnek szól. Barry (Bill Hader) PTSD-től szenvedő volt tengerészgyalogos, akit a gondoskodását sajátos módon kifejező nagybátyja vesz a szárnyai alá: bérgyilkosként alkalmazza. Barry nem sok örömet lel új hivatásában, ám egyszer Los Angelesbe kell utaznia, ahol célpontját kajtatván rátalál egy amatőr színészcsoportra, ahol meglegyinti egy új karrier és a szerelem ígérete. A sorozat alaphelyzete ugyan klisészerű, de az előadása lendületesen keveri a vad abszurdot a banalitással.
A gondosan kitervelt ambivalencia jellemzi a szériát: Berg és Hader élvezettel játszik a hangnemekkel (dráma és komédia), zsánerekkel (vígjáték, akciófilm, bűnfilm), a figurákban rejlő klisékkel és komplexitással (Henry Winkler egoista, mégis törődő színészguruja és Anthony Carrigan harsány csecsen alvezére kiemelkedőek). A széria motorja mégis a fád Hader, aki mintha a nézői azonosulás ellen dolgozna.
A Barry kétségtelenül sokat kíván a nézőtől – ellenszenves szereplői, narratív és tonális hullámvasútja mind megannyi kihívás.
Az HBO műsorán
