Tévétorrent

Ki ölte meg Teresa Halbachot?

Making a Murderer

  • Iványi Zsófia
  • 2016. március 4.

Tévétorrent

Hatalmas port kavart, azaz kavar épp most is az Egyesült Államokban e dokumentumfilm-sorozat, mely egy meglehetősen bonyolult ügyön keresztül igyekszik feltárni az amerikai igazságszolgáltatási rendszer hiányosságait.

A szövevényes történet középpontjában egy isten háta mögötti kisváros, Manitowoc egyik lakosa, Steven Avery áll. Steven és családtagjai még a magyar tévénézők számára is ismerősek lehetnek: minden filmben és sorozatban pontosan így ábrázolják a tanulatlan, lakóbuszban élő, a kispárnájuk alatt lereszelt csövű puskát tartó suttyókat. Averyék tehát igazi white trash família, és – legalábbis a sorozat készítői szerint – valahol ez lett a vesztük. Stevent még a nyolcvanas években elítélték nemi erőszakért és gyilkossági kísérletért, annak ellenére, hogy nem volt ellene szóló tárgyi bizonyíték és számtalan rokona biztosított neki alibit. Csakhogy Manitowocban nem szokás hinni a városka szélén roncstelepet üzemeltető és ott, a kipreparált autók és egyéb hulladékok közt élő Averyknek. Emberünk 18 évet ült, mire egy DNS-tesztnek köszönhe­tően kiderült, hogy nem ő, hanem egy hírhedt szexuális támadó volt az elkövető, aki Avery büntetése alatt is megerőszakolt és kis híján agyonvert több nőt. De ez csak mellékszál.

A fő kérdés az, hogy Stevent másodjára is bedarálta-e a rendszer, vagy valóban ő követte el azt a gyilkosságot, amivel két évvel a szabadulása és nem sokkal azután megvádolták, hogy hatalmas kártérítést követelve beperelte a helyi rendőrséget. Első blikkre legalábbis ez a témája az irgalmatlan mennyiségű jegyzőkönyvet, kihallgatásokon és tárgyalásokon készült felvételt bemutató szériának. Valójában persze nem Steven sorsa itt az érdekes, és még csak nem is az, hogy ha nem ő, akkor ki ölte meg Teresa Halbachot. A kissé elnyújtott és repetitív sorozat egyértelmű szándéka, hogy Avery esetén keresztül bemutassa: komoly problémák és visszaélések vannak a bűn­üldözési és bírósági rendszerben, például simán megeshet, hogy azok a rendőrök végeznek házkutatást, akiket a gyanúsított épp 36 millió dollárra perel, majd, hogy, hogy nem, pont ők azok, akik – szemben a szomszédos megyéből érkezett rendőrökkel – találnak is terhelő bizonyítékokat. Innentől kezdve pedig nincs megállás: a sorozat szerint ha egyszer, valahol a kezdet kezdetén, talán nem is szándékosan elrontottak valamit, akkor a rendőrség, az ügyészség és a bíróság összezár és előremenekül: rendszerükben önmaguk felülvizsgálatának és az esetleges tévedések beismerésének helye nincs. És ez, függetlenül attól, hogy Avery megölte-e a lányt vagy sem, meglehetősen ijesztő állítás.

De nem ez az egyetlen nyugtalanító dolog a sorozattal kapcsolatban: ott van a filmesek attitűdje is, akik még csak nem is próbálnak meg úgy csinálni, mintha nem lennének teljesen biztosak Avery ártatlanságában. Csakis olyan embereket szólaltatnak meg, akik Steven oldalán állnak, Avery védőügyvédeitől kezdve a szülein át a volt menyasszonyáig – aki egyébként nemrég úgy nyilatkozott, hogy a forgatás idején csak félelemből állt ki Avery mellett, és biztos benne, hogy a férfi bűnös. Mindeközben több százezer tévénéző írta alá az Avery szabadon engedését követelő petí­ciót, és sorra jelennek meg a meredekebbnél meredekebb találgatások arról, hogy vajon valójában ki ölte meg Teresa Halbachot.

A mostanság igen divatos true crime show-k­­nak, tehát valódi bűneseteket feldolgozó televíziós termékeknek rettentő izgalmas játékfilmekkel és sorozatokkal kell versenyre kelniük: a nézők figyelméért folytatott küzdelemben a fiktív történeteket próbálják minél realistábban, az igazakat pedig minél játékfilmesebben elmesélni. Utóbbiak is ütős dramaturgiával, szerethető és utálható szereplőkkel, az egyes epizódok végén hatalmas horgokkal operálnak, minek köszönhetően szinte teljesen elmosódnak a határok a két műfaj között. Ember legyen a talpán, aki a tavaly év elején bemutatott Az elátkozott: Robert Durst halálos élete című, lehengerlően izgalmas true crime sorozattal kapcsolatban megmondja, hogy mi volt benne a valóság, és mi a dramaturgiai elemként becsempészett fikció. A Making a Murderer kevesebb játékfilmes trükkel él, mint a multimilliomos darabolós gyilkost bemutató Az elátkozott, mégis, a nézőknél ugyanazt a hatást éri el: elhiteti, hogy a néző teljesen tisztában van vele, mi történt, ki mit tett, illetve nem tett, és egy idő után pont úgy viszonyul valóban létező emberekhez, ahogy egy másik csatornára kapcsolva szorít a Trónok harca Daenerisének, hogy meg tudja nevelni a sárkányait.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.