Tévétorrent

Kórház a nagy háború szélén

The Crimson Field

  • - borz -
  • 2014. augusztus 3.

Tévétorrent

A frontkórház menő. Az egyik ágon a M.A.S.H. hódított ellenállhatatlanul, a másikon A frontsebész-féle királygiccsek.

A Crimson Field középfajú drámasorozat hat részben, s a nagy háború centenáriumára időzített BBC-programok közé illeszkedik. Egy fiktív franciaországi létesítmény adja a helyszínt tenger és homokdűnék, erdők és mezők között, a történet szerint Boulogne-ban vagyunk, a valóságban az angol partokon vertek sátrakat, és húztak fel néhány barakkot. Sajnos nem csak a díszlet tűnik olcsónak. A sorozat a szappanoperák dramaturgiáját követi, a közelben dúló első világháborúra a jelmezeken kívül csupán szóbeli közlések és a betegek kórtörténetei utalnak, ha a külsőségeket kivesszük, lehetnénk akár a város szélén.

Vannak egyrészt a rezidensek, az aranyszívű táborparancsnok (kórházigazgató), a bölcs főnővér és intrikus helyettese, a hivatásos és önkéntes ápolónők, a jóvágású sebészek, továbbá egy (meleg) szanitéc és egy (simlis) hadtápos. Ezen állandó szereplők előélete, szövetségkötései és -bontásai, szívzűrjei adják az alapszövetet, amelyet a betegek és a családtagok hozott anyaga egészít ki, leginkább a könnyfakasztás jegyében.

Nem csoda, hogy az első évad után véget is vetettek a szériának: tisztesen összerakott, de gyenge eresztés, nyomába sem érhet a szintén az emlékévhez időzített, korábban már méltatott The Village-nek (lásd: A nagy kép, Magyar Narancs, 2014. márc. 6.) vagy a BBC négyrészes történelmi ismeretterjesztő sorozatának (Britain's Great War). Egyedül a brit színészek - akik nélkül összeomlana Hollywood is - mutatnak csúcsformát, a legkisebb szerepnek is megadják a módját, egyéni karakterét, a legfutóbb jelenést is sikerül emlékezetessé tenniük, legyenek akár olyan ismert nevek, mint Kevin Doyle (Downton Abbey), Oona Chaplin (The Hour), Samuel West (Any Human Heart) vagy a jövő ígéretei (Richard Rankin, Alice St. Clair).

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.