Mavis Staples zeneipari karrierje 1950-ben vett startot, és a soulba kevert gospel (vagy a gospelbe kevert soul) királynője azóta sem pihen – olyannyira nem, hogy a neten már megtalálhatjuk a 2017-es koncertdátumait is. Az HBO dokumentumfilmje egyfelől napjainkban, mozgás közben mutatja be Staples asszonyt, aki a keményen dolgozó nagy ember prototípusaként lelkesen buzdítja ráadásra zenésztársait, és időközben mélyebbé, bluesosabbá formálódott hangjával minden fellépésén két vállra fekteti a közönséget – a koncertek közötti heteket pedig arra használja fel, hogy a wilcós Jeff Tweedy segítségével fantasztikus aggkori soullemezeket készítsen.
Jessica Edwards rendező ezzel párhuzamosan az idáig vezető utat is lendületesen vázolja: megtudhatjuk, mit jelentett, amikor a kezdetek kezdetén főhősnőnk révén beszivárgott a templomokba az érzékiség, megértjük, mi volt a szerepe a Staples Singers néven futó családi vállalkozás világi befuttatásában Martin Luther Kingnek, és beleszól a sztoriba Prince és Bob Dylan is. Az archív felvételek lehengerlőek, de a rendező másutt is ügyesen választ: még a beszélő fejek is karizmatikusak a dobostól a biográfusig.
A Mavis! könnyen átélhető példát nyújt arra, hogy a történelem és a személyes sors mozgásai még a popzenében sem szétválaszthatóak. S bár sem a rendező, sem Mavis Staples nem szentimentális alkat, a végén azért kíméletlenül megszorongatják a nézők szívét. Így megy ez ma a dokuiparban: az eleven tények mellett kalandot és nagy érzelmeket is kapunk.
