Boleyn Anna alatt már inog – ha nem is a trón, de – a hitvesi ágy, amelyben tíz év és az ismert, küzdelmes előzmények után már illett volna fiú trónörököst fogannia. De innen még messze vagyunk. Hilary Mantel regényének és a belőle készült 2015-ös BBC-sorozatnak a kezdetén Anna csillaga még fényesen ragyog, és Wolsey bíboros, lordkancellár az, akinek inog a széke, mert nem sikerült dűlőre jutnia a király „nagy ügyében”, az Aragóniai Katalinnal kötött házasság érvénytelenítésében.
Lerágott csont, legyinthetnénk teljes joggal, de nem legyintünk, mert a Tudor-korral egész egyszerűen nem tudunk betelni. A film- és sorozatipar ki szokott várni legalább egy dekádot, míg újra előveszi ugyanazt a témát, de most egymás sarkára hágnak Henrik asszonyai és lányai – a nők közül Boleyn Anna és Angliai Erzsébet gyújtja fel leginkább a képzeletet, s bár szegény Máriáról is készültek filmek, személyes hírnevét máig elhomályosítja a paradicsomos vodka. A Tudor-kor mozgóképeinek számát csak a könyveké múlja felül, lehengerlő mennyiségű az irodalma, és az áradat nem látszik apadni. E bőségnek a közérdeklődés mellett az Országos Levéltár és a British Library nagy vállalkozása áll a hátterében: digitalizálták és a neten mindenki számára elérhetővé tették a gyűjteményüket. Kimeríthetetlen kincsesbányáról van szó, amelynek számos kitűnő tudományos munkát és történelmi regényt köszönhetünk. A tárgyalt kornál maradva olvashatók többek között a hivatalos és magánlevelezések, a bírósági és diplomáciai iratok, részletes kincstári bevételek és kiadások, vagyonleltárak, olyan részletek sokaságával, hogy milyen ékszert vagy ruhaanyagot ajándékozott a király újévkor, mennyit vesztett kártyán és nyert íjászaton, mi került az asztalára, ki mit viselt bizonyos alkalmakkor, milyen maszkajátékokat, élőképeket mutattak be, mit táncoltak, mely városokat és nemesi birtokokat érintett az országjárás egy adott évben… tengernyi adalék, amely történelmi, epikai hitelt, hús-vér életet ad a meséknek.
Alulnézetből
A négy évadon át futó Tudorok frenetikus siker volt, nem egészen függetlenül, valljuk be, attól a dugós-partraszállós lendülettől, amellyel lerohanta a történetet. A Wolf Hall nagyobb ambíciókkal vág bele, kezdve azzal, hogy két Man Booker-díjas regény az alapanyaga. Hilary Mantel irodalmi igényű, de roppant szórakoztató trilógiája (a harmadik kötet még nem készült el) csavar egyet a sztorin: Thomas Cromwellt teszi meg főhősnek, és az ő plebejus nézőpontjából mondja el újra a jól ismert eseményeket. Cromwell-lel nem bántak kegyesen a korábbi feldolgozások, ravasz, kegyetlen és számító alakként ábrázolták, aki eszközökben nem válogatva, alacsony sorból küzdötte fel magát előbb Wolsey, majd a király nélkülözhetetlen mindenesévé. Itt is megjelenik ugyanez a narratíva: pontosan így látják őt az ellenségei, különös tekintettel a mihaszna, nagy mellényű és buta nemesurakra, akik személyes sértésnek veszik, hogy egy ilyen gyüttment magas polcra került. Mantel jóval egyszerűbb okát látja felemelkedésének: Henrik ezerszer is megbánhatta, hogy lapátra tette Wolsey-t, és számtalanszor sírhatott fel, hogy hülyékkel vagyok körülvéve (bár ezt tapintatosan elhallgatják a krónikák), és velük szemben Cromwell hasznos, gyakorlatias és nagy munkabírású embernek bizonyult. Morus jogászi, diplomáciai jártasságával és nagy tudományával is jól járhatott volna, de az adott történelmi pillanatban két malomban őröltek: a király mindenáron válni akart, és „szabadságharca” egyre távolabb sodorta Rómától, míg pápista lordkancellárja arra használta hivatalát, hogy kiirtsa Angliából a lutheránus eretnekséget.
Legyen bármilyen gazdag az archív anyag, nem ad választ mindenre, és különösen a mozgatórugókat, érzelmeket illetően tág teret hagy az interpretációknak. Mantel olvasata – még Morus széles körben vitatott beállítása is – egészen addig meggyőző, amíg el nem érkezünk Boleyn Anna és bűntársai ügyéhez. Közmegegyezés van abban, hogy ez kirakatper volt koholt vádakkal (bár van történész, aki amellett érvel, hogy a vádaknak legalább egy része akár igaz is lehetett). Jelen fikció szerint Henrik csak azt kérte, hogy szabadítsa meg a feleségétől, minden másban szabad kezet adott neki, és Cromwell ezt kihasználva bosszút állt azokon, akik ártottak egykori jótevőjének, a bíborosnak. És ettől a leegyszerűsítő magyarázattól megzuhan az egész építmény, hiteltelenné válik a világlátott, nyelveket tudó, bölcs, a királyt és a közjót szolgáló, de mindenekfelett pragmatikus Cromwell személyisége.
1000 oldal képekben
A két regényből készült sorozat igazi remeklés. A forgatókönyvírók (Hilary Mantel és Peter Straughan), a rendező (Peter Kosminsky), az operatőr (Gavin Finney) és persze a szereplők közös remeklése. Mark Rylance elképesztően jó Cromwellként, Damian Lewis végre hihető Henrik, és nagyon eltalált választás Jonathan Pryce Wolsey-nak, Mathieu Amalric Chapuys császári követnek. Komoly fegyvertény, hogy több mint ezer oldal szöveget sikerült veszteség nélkül hat epizódba átvinni. A titok már nem is lehetne egyszerűbb: arra használják a filmet, amire való, s így néhány másodpercben tudnak visszaadni egy sok szóval leírt ruhakölteményt, tájat, falikárpitot vagy gesztusokban, arckifejezésekben tükröződő bonyolult érzelmeket. Sok kép, beállítás tűnhet ismerősnek, nem véletlenül. A levéltárak mellett a kor másik nagy forrása Holbein mester, aki festmények, rajzok, vázlatok, látványtervek sokaságát hagyta ránk, amelyek most megelevenednek és mozgó képpé lesznek.
Hilary Mantel: Farkasbőrben (ford. Megyeri Andrea), 582 o.; Holtaknak menete (ford. Gázsity Mila), 415 o.; Cartaphilus 2010; 2012. A BBC sorozatának magyar felirata: Godem–anneshirley83
