Mit lehet kezdeni a Marvel-szörnyek korában Stevenson figuráival? Ha szuperhősök nem lehetnek, de már egy hagyományos adaptációról sem lehet szó, tegyük át a működésüket 1930-ba, legyen a főhős Jekyll/Hyde unokája, még ha a pontos genetikai képletet nehéz is összeilleszteni hozzá. Rázzuk (vagy keverjük) az egészet angol módra, vágjunk hozzá egy csinos tweedzakót, a londoni harmincas évek minden báját és némi steampunkot. De hagyjuk a pszichológiát meg a mélyelemzést másra, csináljunk egy kedélyes titkos ügynöki alosztályt a szellemek, féllények és egyéb misztikus szerzetek számára, a főgonoszunk meg legyen a régóta rettegve várt unoka, aki nyilván a poklot szabadítja rá szegény, de bánatukban is elegáns és fekete humorú angolokra. Hangozzék ez mégoly tökéletes receptnek is, nem az.
Csakhogy e közhely- és furcsasághalmaz ellenére is azt kell mondanunk, hogy akad itt némi önironikus humor, és főszereplőnk is jól hozza azt a kétarcúságot, ami ugyebár az eredeti mű lényege. Azaz, hogy Mr. Hyde-dal korántsem az a probléma, hogy elfeledkezve önmagáról, nem tudja kordában tartani eszeveszett erejét. Hanem az, hogy a szupererős, szupergoromba hős egyben antihős és gonosz. Velejéig az, rossz szándékú és igazán hitvány. Ha ezt sikerül mind a tervezett tíz részre megőriznie, akkor felőlünk jöhetnek a békebeli James Bonddal keresztezett Men in Black ügynökök és a meglepetésszerűen előbukkanó szellemkutyák. És ne legyenek kétségeink: jönni is fognak – hiába.
Magyar felirat: Godem–anneshirley83
