My Cousin Rachel

Kevesen ülik meg úgy a lovat, mint Rachel Weisz, de a színésznő ló nélkül is ellenállhatatlan, és pont ez a szerepe: ellenállhatatlannak lenni lóval, ló nélkül, egy csábos özvegyasszony kosztümös szerepében. A rejtélyes özvegy, aki méreggel öl vagy csak a csáberejével pusztít, Daphne Du Maurier találmánya, A Manderley-ház asszonya írójának 1951-es regényében tűnik fel, hogy egy zöldfülű fiatalembert behálózzon Cornwall költőien zöldellő vidékein. Roger Michell nem akkora kaliber, mint Hitchcock, aki a Manderley-házat emelte a halhatatlanságba, de a munkáját értő szaki, aki nemcsak Cornwallból hozza ki a legtöbbet, de Rachel Weiszből is. Mert az a legkevesebb, hogy a színésznő megnyerően léptet fehér lován, de úgy hálózza be áldozatát, olyan mesterien halad fokról fokra, mosolyról mosolyra, hogy azt öröm nézni. A sokáig mit sem sejtő áldozatot a szépfiú szerepekre szakosodott Sam Claflin adja, rá vár, hogy könnyen gerjedelembe jövő és nagy vagyont öröklő fiatalemberként belesétáljon az ágynak kinéző csapdába. Weisz legkisebb fejbillentésére Claflin ideges nyelése a válasz, és előbb-utóbb nem csak a fejek billennek. A kakas kukorékol, a paraszt robotol, az urak és úrhölgyek pedig az ágy és az örökség vonzásában lejtik táncukat, miközben a 19. század tárgyi világa is teszi a dolgát, de nincs az a korabeli porcelán, mely pazarabbul kelletné magát, mint Weisz fekete özvegye. Mielőtt azonban őt tennénk meg főgonosznak, jobb, ha tudjuk, hogy ez nem az a film, ami csupa takaros választ tartogatna. Pofátlanság is ilyen orvul felnőttnek nézni a nézőket.