Wes Craven kultikus tetralógiáján alapuló széria első részében arról elmélkednek a fiatalok, hogy bár számtalan népszerű horrorsorozat fut manapság, egy slasherből képtelenség sorozatot készíteni. „A slasher-filmek gyorsan és fényesen égnek.” Elsőre ironikusnak tűnt az önreflexivitás, valójában nincs szó másról, mint hogy már kezdetekkor bevédte magát a Sikoly sorozatváltozata. És volt is miért.
Sajnos tényleg túl hamar ellobban. Az első néhány epizód felvonultatja a műfaj legjavát, számtalan filmet meghív, számtalan módon, és még a mészárlások is bátornak mondhatók. Az új Sikoly-álarc a Halloween Michael Myersét idézi, a jelenre nehezedő múltbéli tragédia a Péntek 13 Jasonjét juttatja eszünkbe, elhangzik a Rémálom az Elm utcában kultikussá vált mondata („Welcome to my nightmare”), és az első pillanattól van potenciális final girl jelöltünk és mindent tudó mozibuzink. Aztán szép lassan kezd kiveszni minden erény a Screamből. A Craventől örökölt műfajelemzések és az ötletes vérfürdők helyét átveszi a gyámoltalan fenyegetőzés és moralizálás. A maszkos gyilkos infantilis telefonbetyárrá küzdi le magát, aki házi szexvideókkal sokkolja szerencsétlen áldozatait. Ráadásul hiányzik az eredeti Sikoly egyik legnagyobb érdeme: mindenki tisztában van a slasher szabályaival, és mégis megszegi azokat. A nemtörődömség teszi őket kiszolgáltatottá. A szériában üresen csengenek ezek a műfaji reflexiók, nincs következményük, nem eszközei a dramaturgiának, pusztán jól hangzó gegek.
A Scream metaslasher akar lenni, cinkos összekacsintás, de csak unalmas.
Magyar felirat: Kai & markiboi
