A két főszereplő (Nathalia Tena és Iwan Rheon) a Trónok harcából emigrált, előbbinek kevéssé, utóbbinak jobban megy az új feladat: a naiv, igazságkereső szóvivő szerepe kevéssé zavaró, mint az abszolút elmesélővé és narrátorrá avanzsált fotósé. Utóbbi túlzó bölcselkedéssel összegzi és nyitja a részeket, pedig önmagában a fotót tenni mesélővé, nagyon is jó ötlet.
A titokzatos robbanás, a még titokzatosabb vegyi fegyver (vírus?) kiszabadulása, a város egy részének karanténban, másik részének tudatlanságban tartása ugyanis a fotó által olyan képi világot kap, amely önmagában is megérdemelne egy sorozatot. A rengeteg statikus kép, a hosszú snittekben mutogatott arcok, a játék az álarcokkal és a képi közhelyekkel nagyon ügyes, s e vizuális zsúfoltság meg is magyarázza, hogy miért nem egy filmet, hanem három részre szabdalt pilotot kapunk, hiszen az egy huzamra végignézés nyilván egy epilepsziás roham veszélyét rejti magában. Ráadásul a sci-fi és misztikum minden kliséjének felhasználásával folyamatos feszültségkeltés folyik: a három rész végére szépen ívelünk az egyre irracionálisabb felé.
De az egésznek se füle, se farka. Van valami árnyék, valami gonosz, ami karanténon belül meg kívül is szedi az áldozatait; vírus-e vagy fegyver, netán ufó, nem tudni. Szupertitkos a rendszer és a többi; csak egy túl hosszú bevezetőt kapunk az első évadnak mondott pilotfüzérben, de hogy a történetnek valaha vége lesz, hogy ki fog derülni, mi a turpisság, nos, arról szó sincs. Pedig anélkül a fene se fogja feleslegesen ijesztgettetni magát.
Magyar felirat: Mor Tuadh – 3G – gricsi
