Január 26. – Szélsőségesek?

  • Körner Gábor
  • 2014. január 26.

Ukrajna mindennap

A sorozat állandó szerzője az ukrán, orosz és lengyel híradásokat figyelve nemcsak a kijevi drámai fejleményekről tudósít, hanem a térség politikai és kultúrtörténelmének avatott ismerőjeként szélesebb kontextusba is helyezi az eseményeket. A mai első bejegyzés.

Szombat este az ukrán ellenzék elutasította Janukovics elnök kormányalakítási ajánlatát, és kijelentették: nem vonulnak le az utcáról, amíg – alkotmánymódosítással – nem állítják vissza a parlamentáris rendszert, nem törlik el a január 16-i törvényeket, és nem írják ki a választásokat. (Pontosabban ezt jelentették be a Majdanon, mert például a lengyel Gazeta Wyborcza tudósítója, Tomasz Bielecki máris azt találgatja, hogy Jacenyukék esetleg mégis megegyeztek az elnökkel, csak keresik a módját, hogyan tálalhatnák ezt a radikalizálódott tömegeknek.) Az ellenzék egérfogóba került: Janukovics távozását, amiből az utca már láthatóan nem enged, csak az alkotmány módosításával lehetne elérni, ehhez különleges parlamenti bizottságot kell alakítani, amely hónapokig dolgozna. Ezalatt a mai ellenzék vezette kormány népszerűsége nyilván csökkenne. Logikus lépés, hogy a pozíciók tartásával és újabb és újabb megyék „elfoglalásával” (szombaton is folytatódott a kettős hatalom kiépítése, immár az ukrán nemzeti öntudat kevésbé erős bástyáinak számító közép-ukrajnai városokban) igyekeznek további nyomást gyakorolni a hatalomra, hogy valahogy kívülről, arcvesztés nélkül kikényszeríthessék a többi követelést is – de félő, hogy a tömeg elunja a „taktikázást”, és irányíthatatlanná válik.

false

 

Habár az ukrán függetlenségpártiak az orosz – és kelet-ukrán – propagandában mindig is ab ovo szélsőségesnek számítottak, a szélsőségesség vádja most különösen élesen fogalmazódik meg a tüntetőkkel szemben. Valóban vannak radikalizálódásra utaló jelek, gondolok itt a fociultrák megjelenésére a tüntetők oldalán (akik között érdekes módon most már kelet-ukrán csapatok szurkolói is szép számmal akadnak), vagy a mezőgazdasági minisztériumot elfoglaló, a Majdant már keveslő Jobboldali Szektor nevű csoportra. Visszatérő motívuma az Ukrajnával foglalkozó hazai kommentároknak, hogy akármennyire nem szeretjük a Moszkva-barát „Janucseszkut”, azért jó okunk van tartani a szélsőséges ukrán nacionalistáktól is, sőt akkor lesz csak igazán haddelhadd, ha ők kerülnek hatalomra. Elsősorban persze a Szvoboda pártra és energikus elnökére, Oleh Tyahnibokra gondolnak, de mivel a december óta tartó tüntetéseken a legnagyobb és második legnagyobb ellenzéki párt vezetői, Jacenyuk és Klicsko Tyahnibok szövetségeseként léptek fel, óhatatlanul az egész Janukovics-ellenes összefogásra a szélsőségesség árnyéka vetül.

A félelmek azonban eltúlzottak. A Szvoboda máskülönben szörnyű programjában semmi nincs, ami távol állna az általában nem extrémista pártnak tekintett magyar Fidesztől vagy a lengyel Jog és Igazságosságtól (talán egyedül az etnikumok arányos részvétele a végrehajtó testületekben jelent kivételt, de ez nyilván nálunk és a lengyeleknél nem merül fel problémaként). A párt politikusainak kétségkívül vannak meredek kijelentései, tíz éve Tyahniboknak például a „muszka-zsidó maffia” emlegetése miatt kellett távoznia a Mi Ukrajnánk párt frakciójából. Mégis, a szélsőség kultiválása nem jellemző az ukrán polgárokra. A Szvoboda megerősödése az előző választásokon – akkor is inkább regionális pártként, nyugaton – elsősorban a nagy pártoktól való elfordulással volt magyarázható, nincs olyan megbízható issue-juk, mint a Jobbiknak, és az igen tagolt pártszerkezet miatt egyébként is csak viszonylagos előretörésről beszélhetünk. Nacionalista elemek mindhárom nagy ellenzéki párt retorikájában megjelennek (ezen azért egy önrendelkezését némi joggal féltő nemzet esetében nem csodálkozhatunk), de a tüntetéssorozatnak mindeddig semmilyen oroszellenes vagy xenofób színezete nem volt, rengeteg orosz ajkú vett részt bennük, az ukrán Pen Club kemény hangú nyilatkozatát például többek között a kijevi orosz író, Andrej Kurkov jegyezte. De más nemzetiségűek is csatlakoztak az ukrán függetlenségpártiakhoz: nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a harc első áldozatai között egy belorusz és egy örmény fiatalember is volt. Az utóbbi, Szerzs (Szerhij) Nihojan halála előtt nem sokkal részt vett egy projektben, amelyben ismert és ismeretlen emberek „az ukrán Petőfi”, Tarasz Sevcsenko egy-egy verséből szavalnak rövid filmfelvételeken.

Korábbi bejegyzés: Január 25. – Lány az erdőből

Figyelmébe ajánljuk