Vélemény

Kelj föl és légy szabad.
Tán Budapesten, talán máshol. (Ady: A föltámadás szomorúsága)

A föltámadás elmarad (Orbán Ottó)

Mert nincs föltámadás (Zelk Zoltán)

Szlovákia második legmagasabb közjogi méltósága, a házelnök Boris Kollár vasárnap – a legnézettebb szlovák kereskedelmi televízió egyik műsorában – hosszan beszélt Magyarországról. Részletesen kifejtett mondandójában pedig oda lyukadt ki, hogyha Szlovákia nincs résen, „akkor nemsokára Putyin Orbánnal közösen felparcellázza Szlovákiát is”. Ebbéli megállapításának premisszáit is hasonló zsánerben sikerült megfogalmaznia.

A Fidesz nem aratott mindent elsöprő győzelmet április 3-án. Parlamenti kétharmad ide vagy oda, a kormány politikai presztízsprojektje, a családvédelmi népszavazás eredménytelen lett. Vélhetően azért, mert tucatnyi (a kormány és támogatóinak becslése szerint konkrétan 16 darab) civil szervezet a kormány minden erőfeszítése ellenére is eljuttatta üzenetét a választókhoz. Kudarca mögött maga a kormány is a civileket fedezi fel.

Az orosz–ukrán háború a poszthegemoniális nemzetközi hatalmi rend konfliktusai közé illeszkedik – az olyan, a fennálló hatalmi status quót megkérdőjelező konfliktusok sorába, mint a 2008. augusztusi grúz–orosz háború, Kínának a Dél-kínai-tengeren zajló mesterséges szigetépítési projektje és Tajvan körüli katonai aktivitása, a Krím félsziget 2014-es orosz annexiója és a kelet-ukrajnai szeparatizmus moszkvai támogatása, vagy Oroszország 2015-ös bekapcsolódása a szíriai polgárháborúba.

A futballpálya fölött héja lebeg. Minihelikopter, egyensúlyoz a szélben, remeg a szárnya, a feje robotszerűen forog, a talajt pásztázza. Mi szalad a műfűben? A kocsma előtt három tinédzser, a fiú a piros kabátos lánnyal csókolózik, a fekete kabátos lány zavartan bámulja a buszmegállót.

A hatalom szolgálatában végsőkig lealjasult kommunikátorok kimondják Orbán gondolatait a miniszterelnök helyett.

A vasárnap óta megjelent sajtóhírek, Facebook-bejegyzések alapján bátran kijelenthetjük, hogy a világtörténelemben még soha nem volt olyan népszavazás, amelyen ennyi érvénytelen, gúnyrajzokkal ékesített szavazócédulát adtak volna le. Jobb helyeken ilyenkor az állampolgári fityisz műtárggyá nemesül, még kiállítást is rendeznek a legszellemesebb művekből, és a teljes anyag múzeumba vagy levéltárba kerül.

Bizonyára önök is nehezen térnek magukhoz a sokk után, vasárnap este óta mi is azt a szilárd pontot keressük, mint ittasan hazatérő a ruhafogast az előszobában, melyre támaszkodva legalább kissé egyensúlyba tudnánk hozni magunkat, illetőleg a saját magunkról és a hazáról alkotott eddigi képünket; nemkülönben önbecsülésünket a haza becsületével.

Kamasz lehettem már, mikor megtudtam, hogy a dédnagyanyám, ha bármit el akart titkolni a gyerekei és az unokái elől, még németül beszélt, és hogy a saját anyám gyerekkorában a német tolvajnyelv volt, a felnőttek furcsasága. Idegesítő és ismerősen is ismeretlen.

„Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel”– ezzel a mondattal zárul Edith Eva Eger A döntés című könyve. A szerző túlélte a náci haláltábort, élete többször a fogva tartók pillanatnyi kedvén múlott. Amikor kiszabadult, nem hagyta nyugodni, hogy vajon miért pont ő élte túl. Arra jutott, hogy bár nem tudta megváltoztatni a körülményeket, a haláltáborban is dönthetett úgy, hogy szabad lesz. Eldönthetjük, hogyan élünk – ez a könyv fő tanulsága.

- Drága Szókratész, jól vagy ott a nagy Ámerikában?

„Mégis, kedves uram, mit vár tőlünk, öntsük le benzinnel és gyújtsuk fel magunkat a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?” – pötyögtem oda, ahol az olvasó magyar értelmiségiként elkövetett mulasztásaimra hívja fel a figyelmemet, aztán némi töprengés után mégis kitöröltem a feleletemet.