Vonnák Diána

A legjobb golyóálló mellény

Ukrajna nyelveiről

Publicisztika

Kamasz lehettem már, mikor megtudtam, hogy a dédnagyanyám, ha bármit el akart titkolni a gyerekei és az unokái elől, még németül beszélt, és hogy a saját anyám gyerekkorában a német tolvajnyelv volt, a felnőttek furcsasága. Idegesítő és ismerősen is ismeretlen.

A saját baráti köröm által emlegetett sváb, zsidó, szerb felmenők sem gyakran jelentek meg nyelvi hatásként, a mi pesti, ezredfordulós magyarunkban már legfeljebb távoli visszhang volt a német, a jiddis, a szlovák és ki tudja még, mennyi más nyelv. Az agresszív asszimilációs politika olyan jól sikerült, hogy a nyelvek nemcsak kihaltak a magyar közterekről és a közéletből, hanem mintha annak a készsége is csorbult volna, hogy az élet természetes része legyen a jelenlétük.

A szüleink hétvégente az Intermediate English tankönyvet magnókazettán hallgatták huszadszorra is, a munkahelyükön rontott, tankönyv­ízű, tükörfordított mondatokban tárgyaltak, és ha olvastak is mondjuk újságot angolul, nehezen ugrottak tovább odáig, hogy természetes módon használják. Nem volt közege, mesterséges zárvány maradt, újra és újra elsorvadó izom. A határon túli magyarokat, vegyes házasságokat és bevándorlókat leszámítva egynyelvű világban nőttem fel, ahol a nyelvtudás a többségnek oktatáshoz kötődő kiváltság, munkaeszköz, furcsább nyelvek esetén úri hóbort. Idegen nyelveiken az értelmiségi családok is sokszor inkább olvastak, mintsem beszéltek. Itt élned s halnod kell, ápol s eltakar.

 

A többnyelvűség perspektívái

Számomra ez a világ nem is annyira azzal ért véget, hogy huszonkét évesen elhagytam Magyarországot, és az egyetem miatt Angliába költöztem; azzal csak annyi történt, hogy életvitelszerűen egy másik nyelvbe csöppentem. De nyelvet váltani egészen más élmény, mint nyelvhasználatot váltani, megérkezni egy olyan közegbe, ahol mindenki számára teljesen természetes, hogy két-három nyelv között ugrál. Utóbbit én Ukrajnában tanultam meg, és ez elég sok mindent megváltoztatott azzal kapcsolatban, amit az anyanyelvről gondoltam. Mikor olyasmiket mérlegelnek az újságírók és a szakértők, hogy Ukrajnában hány százalék az orosz és hány az ukrán anyanyelvű lakosság, hogy ez mennyiben fed át az ország etnikai térképével, mindig az a benyomásom, hogy rossz helyről indulunk. Itt és így, ahol én felnőttem, a jobbára egynyelvű Budapesten, az anyanyelv könnyen tűnik valamiféle egyértelmű, megrengethetetlen adottságnak, pedig csak akkor az, ha az élet nyelvi szempontból egyszerű mederben folyik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.