– Drága Szókratész, jól vagy ott a nagy Ámerikában? S merre jársz? S tudsz-e arról, hogy itt Magyarországon vasárnap választások voltak, s a Fidesz már megint tarolt? Négy évvel ezelőtt még nem beszélgettünk hónapról hónapra – azt sem tudtam, hogy életben maradtál –, s akkor csak úgy magamban fűztem kommentárokat a Fidesz győzelméhez. Bevallom neked, akkor sem bíztam a változás lehetőségében. Ez már csak egy ilyen hely: a nép szerette Ferenc Józsefet, Horthy Miklóst, Kádár Jánost, s most már 12 éve találta magának ezt a fickót, ki is tart mellette.
– De hát miért szereti?
– Drága Szókratész, erre nem tudok felelni. Vagy talán mégis tudok? Itt Közép- és Kelet-Európában ilyen a vidéki nép. Mindig kell neki egy keménykezű, biztonságot ígérő valaki. S minél keletebbre nézünk, annál inkább így van. A mi „valakink” most éppen a háborútól védi őket – azt észre sem veszik, hogy a legjobb haverja gyakorol agressziót –, de azért a homoszexuálisokon is rajta tartja a szemét, bizony, nehogy nemváltó operációra bírják rá gyerekeiket… Hát van azokban a romlott demokráciákban valaki, aki minderre képes lenne? Csak azért mondtam, hogy a vidéki nép, mert a budapestiek az ellenzékre szavaztak. Talán még az oroszoknál is a nagyvárosokban élnek zapadnyikok. Romlott, dekadens fajta az, vagyunk mi. Mi a saját fejünkkel szeretnénk gondolkodni, nem a Vlagyimiréval vagy a Viktoréval.
A papíron, amit négy év előttről találtam a fiókomban, elmeséltem egy történetet. Minthogy már senki nem emlékszik rá, bár úton-útfélen mondtam-meséltem, elmondom itt újra. Még a rendszerváltást megelőző hónapok valamelyikében… Apropó, tudod mi az a rendszerváltás?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
