Ezen vállalkozások mindegyike az Egyesült Államok által korábban kialakított helyi status quo megváltoztatását célozta, abban bízva, hogy Amerika képességeinek relatív gyengülése és stratégiai érdeklődésének változása lehetővé teszi a kiszorítását, legalább a status quót megkérdőjelező nagyhatalmak közvetlen környezetéből. Ebből a szempontból az orosz–ukrán háború tétje korántsem csupán Ukrajna jövője, hanem az is, hogy e háború hoz-e, s ha igen, mekkora fordulatot hoz a nemzetközi rendszerben.
Mire képes az orosz haderő?
Geopolitikai szempontból Ukrajnára eredetileg két ok miatt lett volna szüksége Oroszországnak. Egyrészt ütközőzónaként az orosz biztonságpercepcióban fenyegetésként megjelenített NATO- és EU-bővítésekkel szemben, másrészt – 2014 előtt – a Moszkva által létrehozni tervezett Eurázsiai Gazdasági Unió tagjaként. Az első esetben Moszkva az orosz stratégiai hagyományoknak megfelelő módon reagált az Oroszországot érő feltételezett kihívásra – hiszen Moszkva rendre katonai-politikai eszközökkel hozott létre ilyen zónát Európával, illetve a Nyugattal szemben. (Ilyen volt 1949 és 1991 között a KGST és 1955-től a Varsói Szerződés, s ilyen ma a Fehéroroszországgal fennálló államszövetség.) A második esetben pedig a gazdasági integráció értelmének megkérdőjeleződését vélte felfedezni az orosz vezetés azzal, ha Ukrajna kimarad az Eurázsiai Gazdasági Unióból. Bár ma már kétségtelenül paradoxnak hathat az az állítás, hogy az orosz vezetés gazdasági célok miatt pusztítja el Ukrajna gazdaságát, ne feledjük, hogy az orosz–ukrán konfliktus 2014-ben eredetileg Ukrajna EU-s társulási szerződése miatt robbant ki. Ezekhez képest Vlagyimir Putyinnak a Szovjetunióhoz való nosztalgikus viszonya másodlagos, az erre való hivatkozás sokkal inkább az orosz birodalmi nemzettudat erősítésének egyfajta kommunikációs közhelye.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
