Vélemény

Szünet a kánikulában, csepereg, ideális idő az utazáshoz. Az eső utolsó belső útjára kíséri Resti Kornélt.

Magyar Narancs, 2010. július 15. Tisztelt Szerkesztőség! Takács Ferenc írását olvasva úgy döntöttem, hogy megosztom a saját "élményeimet" Kamenyec-Podolszkijjal kapcsolatban.

Most, hogy a rendszerváltás labirintusából húsz év tekergés után Magyarország is kijutott végre a napvilágra, és megpillantotta az irányított demokrácia vakító távlatait, nem árt, ha vigyázó tekintetünket megint egyszer az európai kontinens hatalmas, mélyen Ázsiába nyúló keleti felére, Oroszországra vetjük. Mert bármekkora lesz is a különbség a demokrácia államosításának konkrét orosz és magyar útja, az irányított demokrácia militokratikus és pártokratikus modellje között, a politikai fogantatás és az új rendszer jellegadó vonásai tekintetében legalább akkora közöttük a hasonlóság is. Mindazonáltal - elismerve persze a rendszerteremtésben Vlagyimir Putyin előfutár szerepét - az orosz modell szolgalelkű másolásáról, holmi "hungaroputyinizmusról" korai lenne még beszélni.

Kovács Dániel Országunkat egy sztárért! c. cikke, mely múlt heti lapszámunkban jelent meg, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, a KÉK, illetve az NKA megítélt támogatása mellett jött létre.

Mi történt Magyarországon a választások óta? A "szavazófülkék forradalmát" törvényben szentesítő, s ezzel a "centrális erőteret", a "nemzeti együttműködés rendszerét" megalapozó kormányzásnak vagyunk a tanúi, avagy a kormányzóképesség hiányát, a kormányzásra fölkészületlenséget szimbolikus politizálással, voluntarista hatalomgyakorlással és egész pályás kommunikációs letámadással elfedni igyekvő országlásnak, ami az országnak rövid idő alatt is százmilliárdos károkat okozott? A győztes megszünteti vagy stabilizálja a jogállamot?

A kora reformkor reakciósabb irányultságú magyar politikai elitjében többé-kevésbé közhelynek számított, hogy a magyar közjog az angolhoz hasonló, azaz történelmi, részben stilizált, valamint esetleges hatalmi viszonyok szülte megállapodásokon nyugszik, amelyek együttvéve jól kiismerhető szabályok által rendezett viszonyokat feszítenek ki. Ez egyúttal az alkotmány definíciója is. Ennélfogva sem az amerikai "új állam" által megkövetelt, sem a francia forradalmi alkotmányozásra nincs szükség. A történelmi Magyarország, értsük bárhogyan is, a kezdetektől fogva alkotmányos volt. A vérszerződés meg a szentkoronatan lehet mitikus és lehet anakronizmus, a Pragmatica Sanctio meg lehet poros, a lényeg nem is ez, hanem a belőlük következő tiltás: ne akarjunk alkotmányt csinálni. S bármekkora hatása is volt a francia és az amerikai (egyébként számos alapvető politikaelméleti szempontból eltérő) alkotmányozásnak Európa-szerte a baloldali eszmék követőire, akik közül többen osztották is Rousseau nézetét, amely szerint az angol alkotmány a szolgaság, s nem a szabadság törvénye, ebben a kérdésben még a magyar progresszió sem volt más véleményen. Kossuthék megelégedtek azzal, hogy az áprilisi törvények alkotmányerejűek legyenek, de nem nevezték őket alkotmánynak.

Nagy szavak, szerény tettek Magyar Narancs, 2010. július 1. A kiskereskedelmi láncok erőfölényéről szóló cikkhez szeretnék néhány gondolattal hozzájárulni.

A magyar politika zsákutcába szorította az agrárgazdaságot. Mintha más gondok nem lennének, minden szava a földtulajdon körül forog. Jövő május 1-jén lejár az Európai Unióval kötött szerződés haladéka, és megszűnik a külföldiek földtulajdon-szerzési prohibíciója, s ezzel együtt a hazai társas gazdaságok tulajdonszerzési tilalma is. Ez utóbbit a Boross-kormány alkotta meg 1994-ben.

Everything today is thoroughly modern, everything today is starting to go - énekli Julie Andrews a magyarul Ízig-vérig modern Millie címmel bemutatott 1967-es musicalben. Az 1922-ben játszódó történetben Andrews, azaz Millie loknis szürke verébként sétál a város utcáin, amíg észbe nem kap, és át nem vedlik rövid szoknyás, bubifrizurás emancipált nővé. A Duna királynője napjainkban a Millie-éhez hasonló változáson megy keresztül - bár a folyamat nélkülözi az amerikai zenés darabok önfeledt csacskaságát, és inkább emlékeztet szatírára.

Az ember, pláne, ha pechjére közgazdász, csak kapkodja a fejét ennyi dilettantizmus láttán. Még a marha is tanul néhány áramütésből, csak a mi kormányunk nem tanul semmiből, pedig a papírforma szerint intelligens emberekből áll.

Mindössze három kattintás választja el a netezőt attól a különös világtól, amelyben egyszerre jelenik meg a feudalizmus jogszolgáltatása és az új rend igazságérzete. A hodmezovasarhely.hu honlap Hírek rovata tudatja a nagyvilággal, hogy kik azok, "akik visszaéltek a város támogatásával". A lista első változata még csak a "visszaélők" nevét és születési idejét tartalmazta, meg a "visszaélés" konkrét formáját ("Nem ment el az ingyenebédért", "Nem jelent meg a közcélú kiközvetítésen", "Nem vitte el a gyógyszerutalványát"). De biztos, ami biztos, a polgármesteri hivatal (polgármester: Lázár János, Fidesz) a listát - "lakossági jelzésnek eleget téve" - kiegészítette a visszaélők lakcímével is. Most már nem kell találgatni, hogy melyik Balogh István nem vállalta a felajánlott közcélú munkát.

A múlt hét végi ajtócsapkodással talán még nem ért véget minden - de az is lehet, hogy igen, csak még nem tudunk róla. A Fidesz és agitprop-gépezetének minden homályosítási erőfeszítése ellenére annyi biztosan kihámozható a történetekről (például az asztal túloldalán ülő tárgyaló felek közleményeiből), hogy a magyar kormánynak nem annyira az IMF-fel, mint inkább az unióval, az Európai Bizottsággal gyűlt meg a baja. Az is jól érzékelhető, hogy nem "Simor András fizetése", de még csak nem is okvetlenül a bankadó miatti nézetkülönbség vezetett a küldöttek idő előtti távozásához. Nem mintha a bankadó valami nagy ötlet lenne - legjóhiszeműbb értelmezésében is csak arra szolgálhat, hogy ne maga a kormány vessen ki a népre egy speciális fogyasztási adót, hanem valaki helyette, és ezt a valakit aztán jól lehessen a népnek gyűlölni. A bankok a rájuk mért milliárdok jó részét nyilván az ügyfeleiktől szednék be, és mivel a bankoknak sok ügyfelük van, a bankadót sok ember fizeti majd - miközben nem a kormányt szapulja, hanem a bankokat.

A közösségi oldalak a népi politikai kezdeményezések nagyszerű terepei. Sok jóérzésű ismerősöm csatlakozott az egyik ilyenhez, a "Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!" elnevezésű Facebook-csoporthoz, melynek hamarjában nem kevesebb, mint kétszázötvenezer tagja került. Ezért a sajtó és maga a kormány is reagált rá. A csoport célja miatt bennem feltoluló felháborodást nem tudom a csoport üzenőfalán kiadni magamból, mert ahhoz csatlakoznom kéne hozzájuk. Az ellencsoport ("Mondjunk le az árvízkárosultak segítéséről az aug. 20-i tűzijáték élményéért!!!") inkább csak arra jó, hogy tesztelje az olvasók képességét az értő olvasásra (csekély) és a virtuális kiabálásra (jelentős). Muszáj tehát a dühömet újságcikké szublimálnom - ez jön most. Elnézést.

Az 1990-es évek elején a Népszabadság Esterházy Péter bonmot-jával reklámozta magát: "Már csak a nevét utálom." Amennyire emlékszem, hatásos reklám volt attól a laptól, amely megtartotta jól bejáratott pártállami márkanevét, tartalmában viszont normális, demokratikus szellemű újsággá alakult. A reklámban volt valami, amit a New York-i zsidó szleng Schutzpah-nak nevez: egyfajta arcátlan bizalmaskodás. Kelet-Európában hücpének mondták, de erre már csak a nagyon öregek emlékeznek. Természetesen a reklámban volt némi csúsztatás is, mert könnyen úgy érthető, hogy Esterházy a nevétől eltekintve megszerette a lapot, holott csak annyit mondott, már nem utálja.