Vélemény

Van egy furcsa alakulata a magyar parlamentnek, egy csoport képviselő, akik valamiért pártnak nevezik magukat, de legalább 20 éve nem szavazott rájuk gyakorlatilag a kutya sem; amikor utoljára megmérettették magukat (annak is 18 éve), az egy százalékot sem érték el, de még a felet se.

Mit tehet egy következő kormány az ügyészséggel, az Alkotmánybírósággal, az Orbán-vagyonnal, az új oligarchák vagyonával és így tovább, és így tovább. Van erre jogállami megoldás?

2010 után a kormány nekilátott rendet tenni a munka világának méltatlanul elhanyagolt peremvidékein is.

Mélyi József kritikájára (Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.) válaszolva György Péter fenntartja, hogy a Ligetben létesítendő szakszerű múzeumi koncepció csak utólag, a politikai kontextus fontossá válásával került légüres térbe (lásd: A demokratikus pedagógia tere, Magyar Narancs, 2016. augusztus 4.).

Szakemberek szerint előfordulhat, hogy Rióban, az olimpiai golfpályán a versenyek idején kajmánok bukkannak fel; tavaly év végén már láttak is egyet, amint a frissen elkészült, egyenletesre nyírt zöld gyepről éppen visszamászott az óceánba.

Egerszegi Krisztina tizennégy éves, amikor 1988-ban olimpiai aranyérmet nyer 200 méter háton Szöulban. Mikor a siker érzéséről kérdezte a riporter, kedvesen, kislányosan vagy elérzékenyülten hallgatott – nem voltak szavai, sem begyakorolt paneljei a rajongók megszólítására.

Úgy kezdődött, hogy Matolcsy György jegybankelnök „annyira irtózott az átlagemberek közelségétől”, hogy rendőri védelmet kért.

Ez az olimpia mindennek az alja, gondolja a hírolvasó, aki olyan szalagcímeket kap az arcába, hogy a hosszútávúszásra kinézett öböl vize fertőző; a szállások az utolsó pillanatban készültek el, és olyanok is lettek; látványosan alkalmatlan, releváns tapasztalattal nem rendelkező céget bíztak meg a biztonsági ellenőrzéssel, fel is kellett nekik mondani két héttel a kezdés előtt, miközben a brazil kormány sokáig látványosan nem vette komolyan a terrorfenyegetettséget.

Hiszen még azt sem lehet pontosan definiálni, hogy mitől „jó orvos” a jó orvos.

Mélyi József volt az első s eddig az egyetlen, aki a több hónapja, előbb az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban s most a Magyar Narancsban alakuló vitában a múzeumi negyed éles kritikusaként, s nem a Liget urbanisztikai, illetve az utóbbi hetekben okkal döntővé vált politikai kérdéseinek elemzőjeként szólalt meg (lásd: Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.).

Ezúton tudatjuk t. Olvasóinkkal és az irodalomszerető nagyközönséggel, hogy új otthonába, a Kalligram folyóiratba költözik, s a továbbiakban ott üzemel Bán Zoltán András Noé vendéglője c. sorozata, mely 2013. augusztus 25-én nyitott a Magyar Narancsban.

Élni mindig, minden körülmények között lehet valahogy Magyarországon, elmúlt száz esztendőnk, gyakorlatilag a 20. század kiválóan bizonyítja ezt. Szinte minden időben kötésig ért a sár, s mindig a rossz oldalon álltunk, de 1990-ben úgy tűnt, mindez megváltozhat, most majd nem szúrjuk el – ha akarjuk, sem tudjuk.