Vélemény

„Jó napot, elvtársak! Erőt, egészséget, vezérezredes elvtárs! Üdvözlöm önöket hazánk felszabadulásának 20. évfordulóján! Hajrá! Hajrá!”

Azért szeretem Lánczi Andrást, mert elhiszi, de legalábbis elhiteti, hogy vannak itt érdemi, filozófiai vitakérdések.

Akkor még, a nyolcvanas években másképp használtuk ezt a szót. Az erőszak pozitív, ösztönző jelentéssel bír. Inkább az erőn a hangsúly – erőnléti erőszak, a tréningben kitartást jelent és elszántságot, ami a sportoló alapmotivációja. Önmagad megerőszakolását, legyőzését.

A minap egy ellenzéki párt választási reformjavaslatát tárgyaló konferencián jártam, ahol szóba került a nemek közötti egyenlőség elvének törvényi biztosítása is. A javaslatot röviden ismertető pártelnök szerint a nők közéleti szerepvállalásának növelése, helyzetük megkönnyítése érdekében az lenne a kívánatos, hogy egyik nemnek se legyen 60 százaléknál magasabb aránya a parlamentben – ám minthogy ettől még messze vagyunk, ezért a párt a cipzárelv bevezetését javasolja.

Az év elején a trieszti napilap, az Il Piccolo arról számolt be, hogy tavaly az olasz kikötővárosban egyre többen adtak „habsburgiánus” neveket a gyerekeiknek. Az újszülött triesztiek között még egy németesen írt Franz Joseph is akadt. A Habsburg-időkben még meglehetősen irredenta napilap mára megszelídült az uralkodóházzal szemben, és inkább a helyi identitás erősítését, a városi múlt ápolását látja ebben az új divatban.

Az elmúlt hat évben jószerivel minden közszolgáltatásunkhoz hozzányúlt a kormány, olykor szikével, többnyire baltával. Szinte mindenhol a központosítás, a baráti szolgáltatók kijelölése és a politikai kontroll erősítése volt a cél. Ehhez képest a mostani pedagógus-mozgalomig, a Tanítanékig komoly tiltakozást nem éltünk át. Azért is meglepő ez, mert nemcsak súlyos orvos- és nővérhiány alakult ki egyes országrészekben, de már gondok voltak a kommunális szemétszállítással vagy épp a kéménysepréssel is.

„Tekintettel arra, hogy egy olyan bankot, amit sosem kellett volna egyébként külföldieknek eladni, a magyar állam visszavásárolja, és ezzel a magyar nemzeti tulajdon aránya a bankrendszeren belül meghaladja az ötven százalékot” – ezt az MKB Bank folyamatban lévő állami megvárlására utalva mondta Orbán Viktor, 2014 nyarán Tusnádfürdőn.

Arcul csapta egy vödör hideg és eléggé koszos vízbe mártott, eléggé súlyos felmosó­ronggyal az Alkotmánybíróság, ne szépítsük, Matolcsy Györgyöt.

Emlékeznek még Alicja Tysiąc történetére?

A palota és a Vár tudományos, kulturális célra használt épületeinek egy része elavult, funkciója ellátására alkalmatlan állapotban van. Jó lenne minél előbb felújítani őket, hogy 21. századi módon láthassák el feladataikat. De legalább ennyire fontos lenne, hogy ne hagyjuk magunkat becsapni a királyi neobarokk parasztvakításától.

Lemészárolhatjuk hirtelen (jogos) haragunkban az új urakat, de ettől nem lesz Magyarország gazdagabb, a munkát kereső magyar esélyesebb és a jogállam erősebb.

A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; bizonyos szempontból méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.

Rájár a rúd a lengyel Alkotmánybíróságra (AB). A fordulatokban gazdag, ám legtöbb ízében méltatlan történet még 2015 nyarán kezdődött.

(„Az utolsó meccs”) Kőrösi Zoltán emlékének