Triesztben ma nagyon is élő valóság a Habsburg-múlt, élénk és gazdag az emlékezés arra a korra, amikor Trieszt egy nagy birodalom fontos kikötője és kozmopolita városa volt, nem pedig egy kevéssé jelentős település Olaszország északkeleti perifériáján. A múlt századelőn akadt pár év, amikor többen éltek itt, mint Prágában – így a multikulturális, szlovén, német, horvát, görög, zsidó, örmény, szerb elemekkel tarkított, bár olaszok uralta Trieszt a Monarchia harmadik legnagyobb városa volt. E múlt a város impozáns építészetén, a hatalmas palotákon és az elegáns sétányokon ma is érződik. Ez a grandeur éles ellentétben áll a város jelenlegi helyzetével.
Amikor az olasz csapatok 1918-ban megszállták Triesztet, egyes katonák feljegyezték, hogy milyen fejlett, kulturált, gazdag várost találtak – nem az „osztrák elnyomást”, amiről az irredenta propaganda zengett. Elnyomást az olasz uralom hozott. A város elvesztette gazdasági jelentőségét a többi olasz kikötő mellett, központi helyzetből a kulturális perifériára szorult, és sokszínűségét a fasiszták végül erővel unalmasították el: olaszosították az idegen hangzású neveket (márpedig azokból igen sok akadt), felrobbantották a szlovénok kulturális központját, a német-olasz-szlovén építész, Max Fabiani tervezte Narodni domot (amely ma szerencsére újra áll, és a trieszti egyetem idegen nyelvi intézete székel benne), az utcákat irredenta hangulatúra nevezték át. A trieszti szépséget, sokszínűséget, közép-európaiságot, a mediterrán, balkáni és alpesi világ termékeny találkozásait elborította az olasz trikolór. A régi Trieszt végül aztán a II. világháborúban elvesztette zsidóságát is: a mai apró közösség már csak büszkélkedni tud Európa egyik legnagyobb zsinagógájával, megtölteni sajnos nem bírja. A jugoszláv megszállás, az isztriai menekültek tömege, a hidegháború közvetlen élménye, a jugoszláv határ közelsége aztán egy időre igencsak jobbra tolta a várost.
Az egész 20. század kellett ahhoz, hogy mára az Il Piccolo is pozitívan írjon a Habsburg-múlt újraéledéséről. A város a jelen kisszerűségével a múlt nagyságát állítja szembe, ahogy azt a tavaly tavaszi nagy, helyi kiállítás – „La grande Trieste – 1890–1914” – hirdette. Trieszt a kikötőjével, a kávéházaival, a Hausbrandt kávéval, a Lloyd Austriaco hatalmas hajóival, a Generali biztosítóval, pezsgő irodalmi életével (Italo Svevo, Umberto Saba, James Joyce sokszor akár ugyanabban a kávéházban ücsörögtek) valóban a világtérképen volt rajta, míg mára az Olaszország-térképekre se mindig kerül fel. Amikor tavaly az olasz kormány éppen Triesztet választotta ki az I. világháborúba lépés megünneplésére, az Il Piccolo is arra figyelmeztetett, hogy a városnak legalább a fele ma is Ausztriának drukkolna.
Trieszt példája bizonyítja, hogy a Habsburg-birodalom szétverése minden egykori alkotórészének, még az 1945 után szerencsésen „Nyugatra” sorolt területeknek is óriási, helyrehozhatatlan katasztrófát, eljelentéktelenedést hozott. És az egykoron erősen irredenta Trieszt mára ismét „Ausztria” leghűségesebb városa lett. Talán ezért hívják a helyiek még mindig bécsiesen feketének („nero”) azt, amit Olaszországban mindenütt „caffé”-ként ismernek, és a „spritz” alatt sem azt értik, amit esetleg Velencében vagy Rómában, hanem a mi fröccsünket. A város kávézóiban, osteriáiban üldögélve elég egy-egy őslakosnak megemlíteni, hogy honnan vagyunk, és máris örömmel fordulnak felénk – elvégre „egy országból valók vagyunk akkor”, ahogy egy prémgalléros hölgy kétpohárnyi likőr után mondta e sorok szerzőjének. Hiába volt e likőr éppen a „sangue morlacco”, a fasiszta Gabriele D’Annunzio kedvence (az ital neve is tőle származik), s hiába nem tudott németül semmit, az idős hölgy magát „büszke osztráknak” tartotta. A pályaudvar előtti Buffet Imperóban alkoholizmus és legitimizmus keveredik a levegőben a falra festett hatalmas Ferenc József-portré alatt.
Trieszt 1382-től 1918-ig Ausztria része volt, és sem az I., sem a II. világháború után nem önszántából csatlakozott Olaszországhoz. (Sőt, az I. világháború utáni olasz megszállás nemzetközi jogilag talán nem is érvényes, de erről majd máskor.) A velencei fenyegetettség elől osztrák oltalmat kereső kis halászfalu a Habsburgok alatt, nekik köszönhetően vált naggyá. A város pedig mára ismét méltó régi nevéhez: „Trieste fedelissima”, azaz a „leghűségesebb”. A könyvesboltok teli vannak a Habsburg-monarchiáról szóló alkotásokkal, Ferenc József- vagy Erzsébet-portrékkal díszített képeslapok feledtetik el a város jelenlegi hovatartozását, és még az utcaneveket is részben visszakeresztelték. A mai utcanévtáblák alatt kis, sárga táblán, fekete felirattal az egykori „osztrák” név is olvasható. A helyi irredenta körök persze attól tartottak, hogy Triesztet elárasztják majd a Habsburgok nevei – de hát e Habsburgok nem 20. századi nacionalisták voltak. A régi utcanevek nem valamiféle ideológiát szolgáltak – mint a mostaniak –, hanem a józan észt. A főteret, az egész mediterrán világ talán leggyönyörűbb tengerparti terét éppen ezért egyszerűen Piazza Grandénak hívták egykoron. Ma persze nevében is az olasz egységet hirdeti.
Nem a Habsburgok, hanem a későbbi nemzetállamok voltak a helyi különlegességek, sajátosságok irányában érzéketlenek. Jobb lett volna, ha maradnak – ezt sokan gondolják így. És ha a Habsburgokat már nem is hívhatják vissza, Ausztriát még el tudnák képzelni maguknak. Pár éve egészen Bécsig utazott többtucatnyi trieszti aktivista, hogy a Ringstrassén vonuljon fel. „Trieszt a Ti kikötőtök” – üzenték hatalmas molinón a bécsi sétálóknak, és tört németséggel győzködték őket, hogy vegyék végre vissza Triesztet.
Innét vonattal csak olasz városokba lehet utazni, holott Ljubljana egy-, Rijeka félórányi távolságra van. Trieszt ma beszorult a sarokba, az osztrák uralomtól pedig lassan már száz évre került. De még mindig kitart.
