László Géza: Visszajátszás

Mert nem volt mit veszteni

  • László Géza
  • 2016.05.07 15:04

Egotrip

Az elmúlt hat évben jószerivel minden közszolgáltatásunkhoz hozzányúlt a kormány, olykor szikével, többnyire baltával. Szinte mindenhol a központosítás, a baráti szolgáltatók kijelölése és a politikai kontroll erősítése volt a cél. Ehhez képest a mostani pedagógus-mozgalomig, a Tanítanékig komoly tiltakozást nem éltünk át. Azért is meglepő ez, mert nemcsak súlyos orvos- és nővérhiány alakult ki egyes országrészekben, de már gondok voltak a kommunális szemétszállítással vagy épp a kéménysepréssel is.

Vajon miért pont a közoktatásban borult ki a bili, miért lett országos méretű a tiltakozás?

A válaszhoz két szempont szerint érdemes megvizsgálni a közszolgáltatásokat: az egyik a tranzakciók száma, a másik az, hogy milyen információkat használ a szolgáltató, és milyen komplex döntéseket kell hoznia.

A hulladékszállítás sok embert mozgat napi szinten: szemeteseket, forgalomszervezőket. A kéményseprés kéményseprők százait, a köz­étkeztetés szakácsokat, konyhásokat. Ám az ő munkájuk viszonylag mechanikus: kevés egyedi döntést kell hozni, napi feladataik jól tervezhetők, programszerűek. (Ezzel szemben például gazdaságpolitikai vagy szabályozói területen ritkábban és jóval kevesebb ember részvételével születnek a döntések. Néhány okos ember összedugja a fejét a miniszteri kabinetben, és megoldja a felmerülő problémákat. Vagy nem.) A legnagyobb gondot mindig azoknak a közszolgáltatásoknak a fejlesztése jelenti – írják Lant Pritchett és Michael Woolcock közgazdák –, ahol sok tranzakció zajlik és a döntések nem sematikusak; ahol a helyzet gyakran változik, a legjobb megoldások sokfélék, és megtalálásuk egyedi információkat, tapasztalatot, helyismeretet és szakmai felkészültséget igényel. Az iskolai oktatás szervezése és megvalósítása, de a gyógyítási munka nagy része is ebbe a körbe tartozik. Az ilyen esetekben a két, a Világbanknak is dolgozó szerző szerint a radikális központosító reformok komoly károkat okozhatnak.

A közoktatás orbáni reformja elképesztően sok bürokratikus feladatot rakott az iskolavezetők és a pedagógusok vállára, és így elvonta az energiájukat a tanítási munkától. Mindenki kétszer annyit adminisztrált, mint korábban, s így nem maradt idő az egyedi helyzetek kezelésére. Az erőforrásokról a döntések lassan születtek, az oktatás körülményei fokozatosan ellehetetlenültek. A központi apparátus forráshiánnyal küzdött, amit újabb és újabb bürokratikus pótcselekvésekkel igyekezett elfedni. Az új rendszerben a tanulási eredmények romlására kifundált központi megoldás is csak a magas óraszám, az egész napos iskola erőltetése lehetett; de a tanárképzéstől sem várhattunk sokat. Ahogy az idézett szerzők is írják: ha a központ az elhibázott reform után, a rossz struktúrában pusztán az intenzitást növeli, azzal többet árt, mint használ. És miközben az iskolák vezetése felfelé próbált megfelelni és nem volt energiája kezelni az egyedi és sürgős problémákat, a szülők elégedetlensége csak nőtt. A szülői értekezleteken, az iskolaszékek ülésein egyre tragikomikusabb helyzetek adódtak. A központ viszont gyávának bizonyult a problémák felfelé közvetítésében – ahogy ez egy szigorú hierarchikus struktúrában várható is volt. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a radikális központosítás szellemi atyja maga a miniszterelnök volt.

Az autokratikus politikai modell egyik jellemzője, hogy a tiltakozás nem nyilvános és nem személyes formái még a legkeményebb ilyen rendszerekben is működnek. Nemcsak a Kádár-rezsimben, de a durva dél-amerikai diktatúrákban is felismerték, hogy a mindenhatóság nem jár együtt a mindentudással, és szükség van az alulról jövő véleményekre. Nálunk viszont az oktatásirányítás, a miniszter és az államtitkárok nem tudták és nem akarták felfelé továbbítani, hogy a kormány közoktatási reformja rosszul sült el. Ha annak az okát keressük, hogy miért a közoktatás, és miért nem az egészségügy romlása okozta a mostani politikai válságot, az egyik válasz tehát ez: bár a két közszolgáltatás hasonló, az egyik esetében előkészítés nélküli, radikális beavatkozás zajlott le. Akad azonban több más magyarázat is.

Az egyik az egészségügy és az orvosok jobb érdekérvényesítő képessége. A közoktatás ritkán kerül a politikusok közelébe, a feladata napi szinten kevésbé tűnik húsba vágónak, s az általános iskolákkal foglalkozni a mai macsó politikában úgyis amolyan női dologként tűnik fel. Az egészségügy viszont mindig aktuális, személyes és húsba vágó. Az egészségügyben dolgozók társadalma ráadásul sokkal szigorúbb hierarchia szerint rendeződik, sokkal inkább tekintélyelvű, mint a pedagógusoké. Ez az egészségügyben dolgozó vezetők számára megkönnyítette az alulról jövő tiltakozás elfojtását. A hagyományos egészségügyi érdekképviseletek vezetői a háttér-megállapodásokban hisznek. Egy kórház üzemmérete a maga akár több tízmilliárdos költségvetésével nagyságrendekkel nagyobb, mint egy átlagos iskoláé. Kevesebb is van belőlük, így vezetőik jóformán élet-halál urai a vidéken.
A több ezer iskola esetében viszont egyszerűen nem működött a helyi kontroll az új rendszerben, s a tanároknak, iskolaigazgatóknak egy idő után nem maradt vesztenivalójuk.

Az orvostársadalom bajai esetében a tiltakozásnál hatékonyabban működik egy másik konfliktuskezelési megoldás: a kilépés, az exit. Most már évente úgy ezer orvos hagyja el Magyarországot, és ugyanennyi más egészségügyi dolgozó. A páciensek is választhatnak alternatív megoldásokat, Magyarországon – a Szinapszis felmérése szerint – ma az emberek több mint fele vesz igénybe magán-egészségügyi szolgáltatást, és számuk évente 20 százalékkal nő. A közoktatásban viszont sem a tanároknak, sem a szülőknek rövid távon nincs igazán hova menniük. Az alternatív iskolák soha nem látott túljelentkezési adatai és az elmúlt egy év iskolaalapítási kezdeményezései is a szülők és a pedagógusok elégedetlenségét jelzik – de az effajta „távozás” aránya az egészségügyben mérthez képest elenyésző. Ráadásul e törekvések sem mentenek fel az alól, hogy a közoktatás egész rendszerének a jövőjét kell alaposan átgondolni. Ennek során nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy hány és milyen problémát old meg nap mint nap egy iskola. A hatékony és tárgyalásokon kiérlelt megoldás legalább három félnek érdeke: a gyereknek és a szülőnek, a pedagógusoknak és a kormánypártok túlélésre játszó politikusainak.

Neked ajánljuk