Vélemény

Ahogy telnek a hetek a Valutaalap elnökének megvádolása óta, ahogy csökken a döbbenet és a konspirációs teóriák száma, úgy gondolkodnak el mind többen Franciaországban a történet társadalmi hatásairól. A következmények ugyanis nem csupán az IMF vezetésének utódlását és a francia Szocialista Párt (PS) elnökválasztási esélyeit befolyásolják.

A kormány - saját bevallása szerint - "az elszámoltatás részeként" immár hónapok óta vizsgálja azokat a beruházásokat, amelyek az elmúlt években az ún. Public Private Partnership, azaz PPP-konstrukcióban valósultak meg. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium azt is megfogadta, hogy "mindent megteszünk, hogy az állam számára előnytelen megállapodások a jelenlegi konstrukcióban ne valósulhassanak meg".

2011. május 19-én megjelent lapszámunkban a Fogat fogért című írásunkban tévesen állítottuk, hogy a miniszterelnök a költségvetési tartalékból egymilliárd forinttal támogatott egy magáncéget, saját fogorvosának érdekeltségét.

Szócska Miklós egészségügyi államtitkár a minap jelentette be: most már tényleg bevezetjük a hamburgeradónak nevezett népegészségügyi termékdíjat. Egyelőre még csak sejtetik, pontosan milyen ételekre és hatóanyagokra vetnék ki: zsír, cukor, só reszkethetnek, a sarokban a koffein izgul.

Hétfőn az Országgyűlés kétharmados többsége elfogadta a korkedvezményes nyugdíjak megszüntetését lehetővé tévő alkotmánymódosítást. E szerint "az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltését megelőzően folyósított nyugellátás törvényben meghatározottak szerint csökkenthető és szociális ellátássá alakítható, munkavégzésre való képesség esetén megszüntethető". A kormány és a rendvédelmi szakszervezetek hetek óta tartó meccse ezzel - a törvényhozásban legalábbis - eldőlt.

Kár a Földanyánkért hullatott bio(öko)szentimentalista könnyekért, állapítottuk meg a múltkor, ugyanis - ellentétben általános iskolai osztálytársam, a jeles környezetvédő Lányi András legújabb könyve címének a sugallatával - az ember nem fáj a Földnek. (S még ha fájna is, a Vörösmarty-vers, amelyből a cím vétetett, amúgy sem lát lehetőséget e fájdalom enyhítésére - refrénje szerint "nincsen remény, nincsen remény".)

10. nap Betegtárs megszólít: Nem voltál te a Ferencvárosban? Hát, voltam párszor. A pályaudvaron. A büfében. Sört ittál. Meg unicumot. Azt is. Én vagyok a büfés. Nem vagy te vasutas? Nem. Valamit írtál. Szoktam. Örülök, hogy találkoztunk. Meg hogy emlékszel rám. Pedig már három éve volt! Betegtárs beáll az étteremben a sorba. Ebéd lencsefőzelék és, talán, fasírt. De szeretnék restis lenni!

Hirtelen felindulásból Magyar Narancs, 2011. május 19. Szabadtéri színpadokon erős fénnyel világítanak a közönség szemébe, amikor szeretnék, hogy ne lássák, mi folyik a nézőknek szánt jelenetek között a színpadon.

Azok, akik legalább 2001 óta vallási-civilizációs világháborút vártak az arab országok és a Nyugat között, most arra döbbenhetnek rá, hogy az arabok mégis hasonlóak hozzánk. Interneteznek, nyelveket beszélnek, és elégedetlenek a kormánnyal. Lassan hitelét veszíti az a makacsság is, amely az arab világ eseményeit szinte kizárólag az iszlám vallással magyarázta, és a Nyugat és az arab világ összeférhetetlenségének végső okát a szabadságjogok vallási korlátozásában látta. Az arab forradalmak legnagyobb újdonsága éppen ez: e diktatúrákban több millió ember egyenesedett fel, és követelte állampolgári, egyéni szabadságjogait. Eddig el sem hittük volna, amit most a tulajdon szemünkkel láttunk: a muszlim emberek képesek máshogy is, mint az iszlám szemüvegén át szemlélni a világot, és a szó nyugati értelmében vett civilként viselkedni. Hiszen eddig úgy tudtuk: mindez távol áll a "Kelet természetétől", a "keleti mentalitástól".

A kormány egyéves késlekedés után végre megegyezett a Bankszövetséggel a devizahitelesek megmentéséről. A bombasztikus nevű Otthonvédelmi Akcióterv kivételesen nem diktátumon alapul, és az annak idején rosszul döntő adósokat nem kívánja a jó adósok és a hitelt fel sem vevők pénzéből kistafírozni.

Ravasz, perverz és kegyetlen gyilkos volt, a gyengébbek elleni zabolátlan erőszak mestere. A róla írt panegiriszek szerb héroszként, az évszázados török- és egyébellenes nemzeti küzdelmek hőseinek reinkarnációjaként festették le, s helyét a történelem legnagyobb hadvezéreinek sorában jelölték ki, aki már-már mágikus képességeit a megkínzott, kifosztott szerb nép önfeláldozó szolgálatába állította. ' maga talán még e rettentő ostobaságokat is komolyan gondolta; de afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy mélyen hitt a "szerbség" felsőbb- és az egyéb fajok, a "töröknek" nevezett bosnyákok, az albánok, a horvátok alsóbbrendűségében. E meggyőződése, amely az ellenség emberi mivoltát is eltagadta, tette képessé az üzemszerű gyilkolásra.

Mára úgyszólván bizonyításra nem szoruló közhellyé vált, hogy a válsággal együtt valamilyen ideológia is "megbukott". Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mit jelent a bukás, mindenesetre sok politológus, filozófus és szociológus szereti a modern történelmet ideológiai, világnézeti korszakokra bontani (alighanem szakmai hiúság), s így egy látványosnak ható eseménysor után megkeresni az előtti-utáni korszak nevét. Ez az igyekezet önbeteljesítő jóslatként is működik, hiszen miután nevet adtunk a gyereknek, már van is miről beszélni, mégpedig jó sokat. S minél többet beszélünk valamiről, annál valóságosabbnak hat. Nos, a megbukott gyerek neve, vagy nevei: neoliberalizmus, piaci fundamentalizmus, thatcherizmus, reaganomics, chicagói iskola. Ezek ostorozása ma annyira közhelyes, hogy nem is vall intellektuális jó modorra, ha valaki nem így tesz.

A magyar politika legsúlyosabb komplexusát Gyurcsány Ferencnek hívják. Gyurcsány jelenléte, múltja, jövője, aktivitása annyi mindenkinek szúrja a szemét, oly sokakban kelt indulatokat, félelmeket vagy épp szorongást, mint valószínűleg senki más a jelenlegi magyarországi politikai színpadon. Egy, a népszerűségi listák legalján tanyázó bukott miniszterelnök esetében ez némiképp meglepő fejlemény: ugyan mivel képes maga körül folyamatosan indulatokat kavarni, félelmeket gerjeszteni, pártvezetését az őrületbe kergetni, és a közvéleményt izgalomban tartani, hogy Facebook-bejegyzéseiről úgyszólván élőben tudósít a napi sajtó? Mitől olyan izgalmas ez az ember, hogy liberális kritikusai - akik ország-világ előtt nevetségessé vált, megcsalt szerelmesekként talán a legszenvedélyesebben utálják - folyton azt róják a szemére, hogy úgymond elszívja a levegőt az igazi liberális újjászületés hírnökei elől? Mintha legalábbis valamilyen különleges képessége volna a számára adott tér kitöltésére, a közérdeklődés szabad vegyértékeinek lekötésére, a közönség kábulatban tartására. És közben - kétség nem fér hozzá - folyton csal, trükközik, mániákus igazmondásával saját táborát gyengíti, hatalmi intrikál és platformot épít, szétver és összetapaszt, mozgósít és lebénít, felemel és a mélybe taszít, a nem kívánt rész törlendő. Tamás Gáspár Miklós a múlt heti Narancsban közel négy oldalon át taglalta ennek a jelenségegyüttesnek az összetevőit és a Gyurcsány-mítosz mozgatórugóit, hogy végül, ha jól értem, oda jusson, hogy Gyurcsány ideálisan testesíti meg a kommunista-kapitalista archetípusát, amelyet ki-ki saját ízlésének és történelmi szocializációjának megfelelően a legkisebb intellektuális erőfeszítés árán a legnagyobb élvezettel utálhat. Gyurcsányt a felvilágosodás ellenfelei pusztítják el, mondja TGM, ami érző szívű embernek akkor is fáj, ha az általa folytatott álbaloldali-neoliberális politika végső soron maga is felvilágosodásellenes (hatásmechanizmusait nézve pedig voltaképp emberiség elleni bűntettnek tekinthető). De TGM vajon miért nem tartja mindezt a dolgozó nép vérén élősködő kapitalista piócaelit tágabb történelmi összefüggésben érdektelen egymás közti leszámolásának? Gyurcsány, úgy tűnik, mindenkinek megmozgatja a fantáziáját.