Tamás Gábor Kert-Magyarország 2.0 című cikkében (Magyar Narancs, 2011. május 19.) szinte megvalósíthatatlan álmodozásként értékeli a kormány társadalmi egyeztetés alatt álló, tíz évre szóló vidékfejlesztési koncepcióját.
Ellenzéki képviselőként mi sem lenne kézenfekvőbb, mint hogy lelkesen egyetértsek vele.
Csakhogy az új vidékfejlesztési stratégia igenis előremutató és jelentős átfedést mutat azzal, amit az LMP a fenntartható vidékről gondol, és programjában leírt. Bár a részleteket illetően számos kritikát lehet megfogalmazni, ennél fontosabb, hogy üdvözöljük azt a döntéshozói szinten paradigmaváltásnak beillő felismerést, amely a gazdaság, a környezet és a társadalom viszonyának haladó szemléletében nyilvánul meg.
*
A társadalom fennmaradásához ugyanis a természeti erőforrások jelentik az alapot, és a Tamás Gáboréhoz hasonló érvelésekben központi szerepet játszó gazdasági versenyképességnek is csak akkor van bármi értelme, ha a gazdasági folyamatok nem rombolják szét a természeti feltételeket.
A mezőgazdaságot nem lehet ugyanolyan "gazdaságszerkezeti és termelési modellek" szerint működtetni, mint mondjuk a szöggyártást. Egyrészt gazdasági tevékenységeink közül talán ez támaszkodik a legtöbb ökoszisztéma-szolgáltatásra: jó termőtalaj, megfelelő vízellátás, beporzó rovarok, a genetikai sokféleség nélkül nincs jó termés. Kiterjedés tekintetében is ez az ágazat veszi igénybe leginkább a természetes élőhelyeket - Magyarország 62 százaléka mezőgazdasági terület, amely egyidejűleg számos növény- és állatfajnak ad élőhelyet. A mezőgazdaság maga a táj: falusi turistaként sem nehéz eldönteni, hogy óriás kukoricatáblák és éjjel-nappal megvilágított csirkegyárak hangárjai között, vagy változatos, szántóföldek, gyümölcsösök, legelők által tarkított tájban lófrálunk szívesebben.
Másrészt a végtermék, az élelmiszer olyan alapvető fizikai szükséglet, amelynek hiánya vagy rossz minősége gazdasági és egészségügyi károkat okoz. Hiába érünk el az exportpiacok meghódításával jelentős GDP-növekedést, ha közben a maradék, rosszabb minőségű vagy a távoli földrészekről beáramló még silányabb élelmiszerek fogyasztása miatt megbetegszünk, és szervezetünk mellett a társadalombiztosítási kasszát is próbára tesszük. A szűken vett gazdasági racionalitás diktálta megoldások vezetnek az olyan jelenségekhez, mint a dioxinos sertéshús vagy a kergemarhakór; hiszen az élelmiszergyártás olcsó melléktermékeit és hulladékait üzleti szempontból látszólag remekül megéri takarmányként hasznosítani.
A rövid távon hatékonyabb és a hagyományos piaci versenyt jobban kiszolgálni képes termelésközpontú nagyipari mezőgazdaság hosszú távon nemcsak környezeti értelemben fenntarthatatlan, hanem a külső költségeket figyelembe véve gazdaságilag is. A nagy kiterjedésű monokultúrák többnyire jelentős gyomirtó- és műtrágyabevitellel hoznak csak megfelelő termést. A termőtalaj szerkezete tönkremegy és rohamosan lepusztul, a termelés alapjául szolgáló természetes élővilág, a biodiverzitás súlyosan sérül, a felszíni és felszín alatti vizek elszennyeződnek. A táji adottságokra tekintet nélküli földhasználat miatt ráadásul a környezeti tényezők állandó kontrolljára van szükség - a belvíz, az aszály, a kártevők és betegségek ellen védekezni kell, míg az állatok a természetes igényeiktől idegen tartási körülmények miatti gyógyszeres kezelésre szorulnak. A fosszilis energiahordozókra alapuló gépesített mezőgazdaság alaposan megnöveli az üvegházhatású gázok kibocsátását, és az élelmiszer-termelést az olajpiacnak szolgáltatja ki; ez a szénhidrogén-alapú energiaforrások közeljövőben várható szűkössége miatt igen komoly kockázatokat jelent. Vagyis az iparszerű mezőgazdaság - bár megfelelhet a pillanatnyi piaci érdekeknek - voltaképp méregdrága mulatság, mert saját feltételeit és a következő generációk természeti örökségét teszi tönkre, aminek hatásai más ágazatokban már most komoly költségként jelentkeznek.
A "hatékony", produktivista mezőgazdaságnak egyéb negatív társadalmi hatása is van. A vidéki kistelepülések lecsúszása és elnéptelenedése jelentős mértékben tulajdonítható a befektetési célú földvásárlásoknak, a gépesített nagygazdaságok alacsonyabb munkaerőigényének. Ezerhektárnyi iparszerűen művelt szántón ötödannyi ember dolgozik, mint ha ugyanott kis léptékű gazdálkodást folytatnánk. A munkahelyek hiánya miatti elvándorlás valós demográfiai problémát jelent, éppen ezért a stratégia megvalósításának egyik legnagyobb kihívása lehet a megfelelő humánerőforrás biztosítása. Ezért is kell komplex vidékfejlesztésről, a termelés mellett a helyi közösségek, a helyi gazdasági folyamatok megerősítéséről beszélni. Mindez akkor lehetséges, ha a mezőgazdasági támogatásokat nem az egyébként is profitképes nagyüzemek kapják, hanem a fenntarthatóan, kis léptékben gazdálkodók, akik számára meg kell teremteni a termékeik helyi feldolgozásának feltételeit. Ha a termelésből származó jövedelem nagyobb része marad a termelőknél, 50 hektárnál lényegesen kisebb gazdaság is életképes lehet. A források és támogatások átcsoportosítása persze sérti a befektetési célú földtulajdonosok és nagybirtokosok ("zöld bárók") érdekeit - de vajon elegendő-e Csányi Sándor szúrós tekintete, hogy ezt a törekvésünket feladjuk?
A kormány koncepcióját természetesen számos ponton lehet kritizálni. Utaltunk a humánerőforrás bizonytalanságára, de hiányos az önkormányzatok szerepének tisztázása is. Hiányosak továbbá a jelenlegi birtokkoncentráció kezeléséről alkotott elképzelések; nem elegendőek a decentralizált, fenntartható energiatermeléssel szemben támasztott követelmények, és a természeti erőforrások megőrzésének igénye sem szerepel mindenhol elég következetesen. Mi mégis azt reméljük, hogy a koncepció nem "múlik ki csendben", hanem a kormánytöbbség kivételesen képes lesz kétharmados erőfölényét arra használni, amire való. Vagyis lesz mersze, kitartása a kijelölt célok megvalósításához, és ezeket nem zilálják szét személyes és politikai érdekek, illetve a jelenlegi struktúra fenntartásában érdekelt gazdasági lobbicsoportok. Reméljük, hogy képesek lesznek valódi társadalmi részvételt és civil kontrollt biztosítani a programok végrehajtásában a tervezéstől a monitoringig. Meggyőződésünk ugyanis, hogy ha nem valósul meg nagyon gyorsan a stratégiában vázolthoz hasonló paradigmaváltás, ha nem jön létre a magyar társadalom élelmiszer-önrendelkezése, akkor a jelenlegi biodiverzitási krízis súlyosbodása mellé komoly élelmiszerválságot és erősödő társadalmi konfliktusokat kapunk a nyakunkba.
A szerző az LMP országgyűlési képviselője.
