A tanulságok rámutatnak az angolszász és az európai politikai-kulturális élet közti fontos különbségekre, és eddig kikezdhetetlen társadalmi gyakorlatokat kérdőjeleznek meg. Dominique Strauss-Kahn letartóztatásának oka és módja alaposan felkavarta a francia közvéleményt. A politikai és értelmiségi elit színe java vonult fel a védelmében, megkérdőjelezve a szexuális erőszak vádjának valóságalapját és a kemény eljárás legitimációját. Jack Lang, a Mitterrand-éra karizmatikus kulturális minisztere így kommentálta az eseményeket: "Ugyan, senki sem halt meg abban a szállodai szobában." Bernard-Henri Lévy, a neves újságíró-filozófus, miközben az amerikai igazságszolgáltatás hamis egalitarianizmusát ostorozta, azt találta írni, hogy "akárki azért mégsem akárki".
Hagyják, merjük, tesszük
Pedig Strauss-Kahn ellentmondásos figura. Kiváló intellektusa, eredményes gazdaságpolitikai tevékenysége és megnyerő személyisége korábban is szembekerült irritálóan fényűző életmódjával és zűrös nőügyeivel. A francia sajtó jótékonyan szemet hunyt a vonatkozó pletykák felett - ám május 14-e után kínos helyzetbe hozott újságírónők, megtapogatott munkatársak, megalázott szeretők története kapott kéretlen nyilvánosságot. Elsőként Tristane Banon újságírónő ügye kavart vihart, aki már 2002-ben arra készült, hogy jogi útra terelje az ügyét, de végül elállt szándékától. Részben azért, mert anyja a PS politikusa, ő maga Strauss-Kahn második feleségének rokona, részben meg azért, mert nem akarta, "hogy egész karrieremre rányomja bélyegét, hogy én vagyok az a lány, akit Strauss-Kahn meg akart erőszakolni". Bár 2007-ben egy tévéműsorban beszámolt az esetről, Strauss-Kahn nevét kicenzúrázták az adásból. Hogy mekkora különbség van a kellemes flört és a makacs szexuális nyomulás között, arra Aurelie Filipetti parlamenti képviselő világított rá, akinek - beszámolója szerint - külön praktikákat kellett alkalmaznia, nehogy véletlenül kettesben maradjon Strauss-Kahnnal. A botrány kirobbanása után több ügyvéd is megszólalt, akiknek a védenceit Strauss-Kahn szexuálisan zaklatta, ám az ügyük mind ez ideig nem került bíróság elé, mivel nem hittek benne, hogy egy magas rangú politikussal szemben nekik adjon hitelt a bíróság. Strauss-Kahn barátai és kollégái a férfi sármos személyiségével magyarázzák viselkedését, s az efféle hódítás, mint mondják, nem azonos az erőszakos cselekményekkel.
Az elmúlt évtizedekben komolyabb magánéleti botrány nemigen dúlta fel a francia politikusok nyugalmát. A Mitterrand eltitkolt, házasságon kívüli gyermekéről, illetve Jacques Chirac szeretőiről szóló hírek csak a két elnök karrierjének végén bukkantak elő, s már nemigen ártottak nekik. A közszereplők magánéletének védelmével kapcsolatos status quo azonban már a DSK-ügy kipattanása előtt is változni kezdett, jelentős részben azért, mert Nicolas Sarkozy köztársasági elnök maga irányította a sajtó figyelmét a divatikon Carla Brunival kötött házasságára. A Strauss-Kahn-sztori jelentősége mégis túlmutat e régi történetekén, hisz itt az erőszakos cselekmény vádja merül fel. Strauss-Kahn napvilágra bukkant ügyei egy sor hasonló esetet hívtak elő a politikai élet teljes palettájáról - május végén már Sarkozy egyik minisztere is lemondásra kényszerült szexuális zaklatás vádja miatt.
A sajtó szerepe a közéleti szereplők kényelmetlen ügyeinek eltussolásában az egyik fontos vonulata a botrányt követő vitának. Christophe Deloire, a párizsi Újságíróképző Intézet igazgatója és Christophe Dubois pár éve megjelent Sexus Politicus című könyvükben, melyben Strauss-Kahn privát életének egy egész fejezetet szenteltek, különös "omertának" nevezik azt a hallgatólagos megállapodást a politikai és a médiaelit között, ami a hatalom birtokosainak legextrémebb történeteit is visszatartja a nyilvánosság elől. A Libération újságírója úgy látja, hogy a franciák most "egy angolszász típusú szexbotránnyal találkoztak, ami szembesíti a latin identitást a demokrácia gyengéivel". Deloire szerint az erőteljesen férfidomináns francia társadalomban megdőlt egy tabu, s így az újságírás új, hitelesebb, a közélet átláthatóságát, azaz a demokráciát erősítő időszaka kezdődhet el. "Nem dolguk az újságíróknak, hogy pletykákat szellőztessenek, de az már cinkosság, ha nem néznek utána a közéleti vezetők disznóságainak."
Az, hogy a közéleti szereplők retorikája harmóniában van-e az életmódjukkal, hitelességük fontos eleme - és az angolszász világban, egyébként szintén számos szexbotrány eredményeképpen, már régen így is gondolják. Bár az európaiak szeretik ezt az amerikai puritanizmusra és prüdériára fogni, Franciaországban most láthatóvá vált az a különleges védettség, amely - ahogy elkeni a különbséget az egyetértésen alapuló szexuális kapcsolat és az erőszakoskodás között - lehetővé teszi a kettős beszédet és a hatalommal való visszaélés más korrupciógyanús formáit is.
Hatalom mint afrodiziákum
Amikor Strauss-Kahn 2007-ben az IMF élére került, a Libération publicistája azt írta róla, hogy "túl nyomulós, számos alkalommal épp csak elkerülte a szexuális zaklatás vádját". 2008-ban Washingtonban már vizsgálat is folyt ellene: azzal vádolták, hogy egy vezető beosztású munkatársát hatalmi pozíciójával visszaélve szexuális viszonyra kényszerítette. Az ügyben a vezetői alkalmassága is megkérdőjeleződött, és bár az IMF vezérigazgatója maradhatott, a Valutaalap teljes stábja előtt nyilvános bocsánatkérésre kényszerült. Maga Strauss-Kahn is tisztában volt "gyengéivel" - a Libération szerkesztőségében áprilisban folytatott háttérbeszélgetésen úgy vélte, a köztársasági elnökségért folytatott versenyben "a pénz, a nők és a zsidó származás" lehet a legnagyobb rizikófaktor.
A Psychological Science című folyóirat úgy találja, hogy a nagy hatalomra és hírnévre szert tevő férfiak és nők önbizalma ugrásszerűen megnövekszik. Fokozódik a lehetőség, hogy könnyedén szexpartnerhez jutnak, és ez csökkenti azokat az önkorlátozó mechanizmusokat, amelyeket az emberek többsége serdülőkorában elsajátít. Dr. Fred Berlin, a Johns Hopkins Egyetem kutatója úgy látja, hogy a kontrollálatlan szexualitásra való hajlam olyan személyiségvonás, amely részben biológiai adottság, részben narcisztikus tulajdonságokból ered. Azokban, akik már fiatalon nagyon sikeresek vagy privilegizált élethelyzetben vannak (például uralkodók vagy sportolók), az önkontroll nehezebben alakul ki, mert bennük erősebb a támadhatatlanság érzése. Larry Joseph pszichológusprofesszor a "sötét oldalunk triójának", a narcizmus, a machiavellizmus és a pszichopátia valamiféle kombinációjának tulajdonítja a túlfokozott szexuális étvágyat - ez lenne a Caligula-hatás. Joseph ugyanakkor úgy látja, hogy a vezetők iránti tolerancia csak addig tart, amíg nem veszélyezteti a közösség stabilitását. A vezetők erőszakoskodása vagy a promiszkuitás ("álljon meg a menet, az én feleségemet is elcsábíthatja!") menthetetlenül túllép ezeken a határokon.
Igazi férfi nem bánt nőt
Franciaországban a nők emancipációjáért folytatott küzdelem nagy hagyományai a forradalomig nyúlnak. A francia feministák a XX. században is úttörő szerepet vittek; a 60-as évek végétől a nők jogainak érvényesítéséért küzdő csoportok tömegmozgalmakká nőtték ki magukat, és meghatározó szerepet játszottak a női munkavállalás, az egyenlő bérezés vagy a testi önrendelkezéshez való jog elfogadtatásában. A nők a 70-es évektől fontos kormányfunkciókat töltenek be, és Franciaország az elsők között volt, ahol 1999-ben a politikai élet minden szintjén bevezették a női kvótát. A magyarországi helyzetet ezzel egy lapon említeni sem lehet.
Ám még Franciaországra is jellemző egyfajta kettős mérce. A 2008-as francia elnökválasztási kampányban Ségoléne Royal elnökjelöltnek nem csupán a ruhatárába, de az ágyába is alaposan belenézett a sajtó, és kampányát nőknek kijáró masszív ellenszélben kellett végigküzdenie Sarkozyvel szemben. A Strauss-Kahn-botrány pedig arra az élő gyakorlatra világított rá, ami ugyan nem tolerálja már a nők elleni durva erőszakot, eltűri viszont a szexizmust és az akár fizikai inzultusig terjedő férfinyomulást. Sokak szerint e különbségek a férfiak és a nők közötti biológiai tulajdonságokkal magyarázhatók - csakhogy nincs az a nő (és férfi), aki ne tudna határozottan megkülönböztetni egy flörtölő gesztust a kéretlen testi közeledéstől. Az arrogáns szexuális nyomulás valódi tartalma sokkal inkább a megalázás - és ez, különösen hierarchikus helyzetben, felveti a hatalommal való visszaélés problémáját. Ugyan melyik újságírónő tudna egy ütős kérdést feltenni egy politikusnak, miután az kedélyesen megsimogatja a combját?
Aki egy-egy ilyen sztori felszínre bukkanásakor provokációt kiált, többnyire téved. A szexuális erőszakról (vagy a családon belüli erőszakról) szóló felmérésekből és vitákból pontosan tudjuk, hogy nincs megalázóbb dolog, mint egy ilyen sérelemmel a nyilvánosság elé állni. Emlékezzünk csak a Zsanett-ügyre, és a nyilvános vesszőfutásra, amit Zsanettnak ki kellett állnia. Vajon jól jött-e ki belőle? De a közéleti személyiség feleségének sem lehet nagy élmény végigdrukkolni férje szexbotrányát. Ezerféle érzelmi, családi és társadalmi nyomás, vélt vagy valós érdek késztetheti a nőket arra, hogy mindezt "emelt fővel" tűrjék. Próbáljuk csak elképzelni e sztorikat fordított felállásban!
A franciák a DSK-vitában lassan beismerik, hogy ez a "férfias virtus", ez a szexuális kultúra valójában nem elfogadható. Sosem látott nyíltsággal beszélnek arról, hogy nem minden szex alapul egyetértésen, hogy bizonyos gesztusok és aktusok megalázóak. Kimondják, hogy a zaklatásos ügyekben a nők legmélyebb méltósága sérül. A francia nők most nem mást, csupán egyenlő mércét és méltóságot követelnek a férfi-nő kapcsolatokban, és fair playt a szexben. Nem működhet az esélyegyenlőség társadalmi szinten, ha megkérdőjelezhető az intim kapcsolatokban. Ennek belátása különösképpen elvárható azoktól a mértékadó férfiaktól, akik a nők és férfiak közötti esélyegyenlőségét és a nők tiszteletét zengik, amikor szavazatokért szónokolnak vagy vezércikket írnak.
Az elmúlt évtizedben a davosi Világgazdasági Fórum egyértelmű összefüggést talált a nők és a férfiak lehetőségei és az adott ország társadalmi-gazdasági fejlődési potenciálja között. A Fórum úgynevezett Global Gender Gap indexe több összefüggésben vizsgálja a nők és a férfiak esélyei közti különbséget. 2010-ben a világ 134 országát vizsgáló listán Franciaország a 46., Magyarország a 79. helyen állt. Ha a franciáknál ilyen elemi erővel tör fel a szexuális visszaélések problémája, vajon mi a helyzet nálunk? Magyarországon is páncélos védelem óvja a közélet szereplőinek magánéleti titkait. De valóban nem dolga a közélet hitelességét őrző sajtónak, hogy a társadalmi elit szereplőinek túlkapásairól tájékoztasson? Franciaországban egy Amerikában dolgozó afrikai bevándorló verte ki a biztosítékot. Nálunk ki fogja áttörni a hallgatás falát?
A szerző nemzetközi fejlesztési szakember.
