A minisztérium becslése szerint az érvényes PPP-szerződésekben rejlő állami kötelezettségvállalás nagysága 3000 milliárd forintra tehető - a felülvizsgálat időszerűségéhez és fontosságához kétség sem férhet. Ez a cikk ehhez a munkához kíván hozzájárulni a maga szerény eszközeivel. A PPP-konstrukció nem eleve ördögtől való, inkább az alkalmazása megy időnként kétségbeejtően rosszul. Ennek illusztrálásaként áttekintjük a Művészetek Palotája projekt történetét, és az azzal kapcsolatos értékelési nehézségeket. Ki fog derülni, hogy körülbelül mennyivel lettünk szegényebbek annak köszönhetően, hogy az állami fél konzisztensen nem szeret versenyeztetni és nem tud diszkontálni.
Mi az, hogy PPP, és miért más, mint ha az állam maga építene?
A PPP-szerződések lényege, hogy valamilyen közfeladat ellátása során az állam és a magánszféra megosztja a feladatokat és a kockázatokat. Ez általában úgy működik, hogy a magánszereplő létrehoz egy projekttársaságot, jelentős mennyiségű banki hitelt vesz fel, megvalósít egy beruházást, működteti a létrejövő infrastruktúrát, az állam pedig hosszú távon előre meghatározott díjat fizet, ami egyszerre fedezi az ingatlanfejlesztés és az üzemeltetés költségét.
Általában véve az állam kétféleképpen juthat a közfeladat ellátásához szükséges ingatlanhoz: (1) hitelt vesz fel és megépítteti az új infrastruktúrát, vagy (2) bérli az infrastruktúrát. Az első megoldással az a baj, hogy a beruházás teljes összege azonnal megnöveli a költségvetési deficitet, és ezen keresztül az államadósságot. A második megoldás ebből a szempontból kedvezőbb, mert csak a bérleti díj növeli a deficitet, vagyis a teljes beruházási költség hosszú távon eloszlik, az államadósság csak fokozatosan növekszik. Mindkét megoldás esetén alapkövetelmény, hogy a közreműködő magánszereplőket (építőcégek, ingatlantulajdonosok, üzemeltetők stb.) versenyeztetni és folyamatosan ellenőrizni kell, csak ez biztosít kellően alacsony árat és jó minőségű szolgáltatást.
A PPP-szerződés annyival több, mint egy egyszerű bérleti megállapodás, hogy az államnak módjában áll jelentősen csökkenteni a részt vevő magánszereplők kockázatát (például hosszú távú díjmeghatározással, vagy egyes kockázatok átvállalásával), ami költségcsökkentő hatású lehet a "ha nincs pénzed, adj helyette biztonságot" elv alapján. Másrészt megfelelő ösztönzőkkel csökkenthető a visszaélések, pazarlások miatti veszteség (például, ha a beruházó végzi az üzemeltetést is, akkor érdeke jól megépíteni az ingatlant). Ezen okok miatt egy PPP-konstrukció valóban értéket teremthet, így jobb választás lehet, mint minden egyéb módszer. Nem kell hozzá más, csak transzparencia, verseny és jó szerződéses ösztönzők. Sajnos ez az, ami általában hiányzik.
A PPP nem magyar találmány. Az Egyesült Királyságban kezdték először alkalmazni a 90-es években, aztán hamar elterjedt más országokban is. Az ezredforduló után a nemzetközi szakirodalomban a PPP "korai problémájának" nevezték, hogy az államadósság elkerülése érdekében az állam jóval nagyobb hozamot fizetett, mint az államkötvények hozama, bár szinte minden kockázatot magára vállalt. Jelenleg a PPP-k hazai gyakorlatával szemben ugyanez a kritika fogalmazódik meg. Érdemes az állítást kettébontani, és a továbbiakban külön vizsgálni az implicit államadósság növekedéséből és a túlárazott szerződésekből származó problémákat.
A rejtett államadósság
Egyrészről az mindenki számára világos, hogy a PPP-ben foglalt állami díjfizetési kötelezettségek hasonlatosak az állami kötvénykibocsátásból származó kötelezettségekhez, vagyis implicit államadósságnak tekinthetők, akkor is, ha a hivatalos statisztikák szerint éppen nem számítanak államadósságnak. Jelenleg a PPP-ben foglalt kötelezettségvállalások összértékét 3000 milliárd forintra becsüli a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium. (Valószínűleg úgy jön ki ez a hatalmas szám, hogy a különböző időszaki pénzeket diszkontálás nélkül, egyszerűen összeadják.) Az implicit államadósság az explicit államadóssághoz hasonlóan kockázatosabbá teszi az állami költségvetést, és szűkíti a gazdaságpolitika mozgásterét. Nem véletlen, hogy az államadósság korlátozása világszerte folyamatosan napirenden van.
Másrészről azonban a beruházásokkal elérhető növekedési előnyök csábításának nehéz ellenállni, különösen, ha a szabályok megkerülésére alkalmas kiskapu annyira egyértelműen kínálja magát. Egyébként nálunk ezt a kiskaput nemrégiben egy határozott mozdulattal becsukták. A hatályos szabályozás szerint már nem lehet elszámolni a PPP-beruházásokat az államháztartáson kívül, ami segíti a tisztánlátást, és megszünteti a trükközés lehetőségét - tehát elsőre kifejezetten üdvözlendőnek tűnik. Ha azonban buzgón és következetesen végigvezetjük ezt a logikát, akkor minden állami kötelezettségvállalást államadósságnak kellene minősíteni, és korlátozni kellene. Például az állami nyugdíjrendszerben foglalt állami kötelezettségeket is, amelyek mértékét 1999-ben kb. a GDP 40 százalékára becsülték. Az elszámolás ilyetén szigorítása ijesztően megnövelné az államadósságot, és mellesleg tökéletesen okafogyottá tenné a 2011-ben végrehajtott nyugdíjreformot. A következetesség jegyében aztán azt is azonnal államadósságként kellene könyvelnünk, ha egy meglévő kormányzati épületet eladunk, az árát elköltjük, hiszen a későbbiekben majd vissza kell bérelnünk a közfeladat megfelelő ellátása érdekében. Sőt végső soron az is államadósságként fogható fel, ha gyerekek születnek, mert majd ingyenesen iskoláztatni kell őket.
Jól látható, hogy ezzel a gondolatmenettel és általában az "adósság optimális mérete" körüli vitával az a probléma, hogy egyoldalúan csak a kötelezettségeket (kiadásokat) vesszük számba, de nem tesszük mellé, hogy várhatóan mekkora jövőbeli bevételekre számíthatunk. Például a nyugdíjrendszerbe remélhetőleg befizetni is fognak, a kormányzati épület eladásából származó bevételt befektethetjük, és a gyerekek is dolgozni fognak egyszer. A GDP 80 százalékának megfelelő államadósság sok vagy kevés? Főként attól függ, hogy mire fordítottuk a felvett hitelt: elfogyasztottuk, vagy a jövőnket megalapozó, a későbbiekben bőséggel megtérülő beruházásokat hajtottunk végre. Hogyan lehet megállapítani, hogy mennyire jól költöttük el a pénzt? Gyakorlatilag sehogy, mert a hosszú távú hasznok nagy részét lehetetlen számszerűsíteni. Ki tudja, mi lett volna velünk, ha nem épülnek meg a kollégiumok, az egyetemi épületek, az uszodák és az autópályák? És ki tudja, hogy így mi lesz velünk? És hol lennénk most, ha még többet ruháztunk volna be PPP-ből? A túl nagy adósság vállalhatatlanul nagy kockázatot jelent, a túl kicsi adósság azonban bezárkózáshoz és szegénységhez vezet. Az optimális szintről valójában fogalmunk sincs, így nehéz megítélni, hogy a PPP-ben felhalmozott implicit államadósság jó-e nekünk, vagy rossz.
Túlárazott szerződések
A PPP-szerződések felülvizsgálata során inkább arra a kérdésre érdemes fókuszálni, hogy az állam vajon túlfizeti-e a magánszereplőket, és ha igen, mennyire; ha nagyon, akkor mit lehet ez ellen tenni. Persze az is érdekes kérdés, hogy mihez kezdjünk a már meglévő szerződésekkel; de talán még fontosabb, hogyan viszonyuljunk a PPP-szerződésekhez a jövőben.
A Művészetek Palotája projekt remek lehetőséget kínál arra, hogy a PPP-árazás módszertani nehézségeit közelebbről is szemügyre vegyük. A történetet a 2007-ben megjelent állami számvevőszéki jelentés alapján próbáltam rekonstruálni, az idézetek is ebből az anyagból származnak.
"A TriGránit csoporthoz tartozó Duna Sétány Székház Kft. 2000. március 30-án megvásárolta a Nemzeti Színház szomszédságában lévő 38017/35 helyrajzi számú területet további 11 telekkel együtt 2,4 Mrd Ft-ért a Kincstári Vagyon Igazgatóságtól" - írja az ÁSZ. Remélhetőleg transzparens módon zajlott a telekeladás, melynek során megfelelően versenyeztették a befektetőket, és így alakult ki a végső eladási ár.
"A TriGránit cégcsoport a pesti Duna-parton Millenniumi Városközpont elnevezéssel 2000-ben ingatlanfejlesztési programot indított, mely sokfunkciós, kulturális, szabadidős és turisztikai központ megteremtését tűzte ki célul." Ehhez a programhoz csatlakozott a magyar állam még a telekeladás évében. A Nemzeti Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium (NKÖM - ahogy az akkori kulturális minisztériumot nevezték) tehát nem a saját maga által kimunkált szakmai koncepcióhoz keresett beruházót és kivitelezőt, hanem beszállt egy meglévő magánvállalkozásba. "A projekt előkészítésének szakaszában pályázatot, tendert - jogszabályi kötelezettség hiányában - nem írtak ki..."
Az eredeti szerződés
Az eredeti megállapodás szerint a beruházási összeget a magyar állam bérleti díjfizetéssel és az üzletrészek megvásárlásával törlesztette volna. Ez a konstrukció nem felelt meg a PPP-előírásoknak, egyszerű pénzügyi lízingnek minősült, amit az európai uniós nemzeti számla módszertan (ESA '95) szerint állami beruházásként kellett volna elszámolni, így teljes összegében növelte volna a költségvetési hiányt. Az ingatlanfejlesztés ellenértékeként az államnak 2004-től kezdve 10 éven keresztül fix forintdíjat kellett fizetnie, az első három évben évi kb. 7 milliárd, az utolsó hét évben évi kb. 3 milliárd forintot. Ez a pénzáramlás magában foglalta az adósságszolgálatot, a magánberuházó hozamát, az adminisztrációt és az adókat (kivéve az áfát), de nem tartalmazta az üzemeltetés költségét.
Az azonban nyilvánvaló, hogy ezen összegek mechanikus összeadása nem sokat árulna el arról, mennyibe került a hangversenyterem, hogy drága volt-e, vagy jó áron jutott hozzá az állam - hiszen a kifizetések elhúzódnak, és közben a pénz értéke is változik. A 2014-ben fizetendő 3 milliárd forint nem ugyanaz lett volna, mint a 2004-ben kifizetendő. Ahhoz tehát, hogy meg tudjuk állapítani, hogy az idő egy pontján, jellemzően a szerződéskötéskor mennyibe kerül valójában egy ilyen beruházás, a jelenérték-számítás nevű módszert kell alkalmaznunk. És hogy az olvasót tovább tudjam kalauzolni a MűPa-szerződések rejtelmeiben, meg kell ismerkednie evvel a módszerrel.
Jelenérték és diszkontráta
Ha egy jövőbeli kifizetéssorozatot (pénzáramlást) kell értékelnünk, például azért, hogy mi, a megrendelő fél két ajánlat közül dönteni tudjunk, akkor az a szokásos eljárás, hogy először minden kifizetést átszámítunk egy adott időpontra, jellemzően a jelenre.
Ha azt ígérem - egy szerződésben -, hogy jövőre 100 forintot kifizetek az építőnek, akkor ez a száz forint az építő számára ma kevesebbet ér, mint 100 forint. Hiszen ha most adnám oda neki a százast, akkor ő befektethetné, mondjuk 10 százalékos hozam mellett, és akkor jövőre már 110 forintja lenne. A jövő évi 100 forint jelenértéke azzal a mai pénzösszeggel egyezik meg, amennyit ma be kellene fektetni ahhoz, hogy az illetőnek jövőre pont 100 forintja legyen. És mellesleg: ennyit ér az az épület, amit ma kapok meg, de egy év múlva fizetek érte.
A jelenértéket úgy számítjuk ki, hogy a jövőbeli pénzt diszkontáljuk a piaci hozammal. Az eljárás logikájából adódóan minél hosszabb a futamidő és minél nagyobb a diszkontráta, annál nagyobb a különbség a jelenérték és a jövőérték között. Ebben az egyszerű számpéldában azt kapjuk, hogy: 100/1,1=90,9, azaz a 100 forint jelenértéke 10 százalék hozammal diszkontálva 90,9 forint.
A diszkontáláshoz használt hozamot röviden diszkontrátának nevezzük. Nagysága attól függ, hogy a hasonló kockázatosságú alternatív befektetési lehetőségeknek mekkora a hozamuk. Minél kockázatosabb egy befektetés, annál nagyobb a befektető elvárt hozama. Vagyis minél kockázatosabb egy jövőbeli kifizetés, annál kevesebbet ér neki ma, azaz annál nagyobb diszkontrátát alkalmazunk a jelenérték-számítás során. Ha a befektetőnek nincs kockázata, mert én, az állam, biztosan fizetni fogok, akkor az állampapírhozammal diszkontálunk. Kockázatos pénzáramlás esetén a diszkontráta két elemből adódik össze: állampapírhozam + kockázati prémium. A magánbefektető természetes érdeke, hogy minél nagyobb hozamot/diszkontrátát érvényesítsen az állammal kötött szerződésben. Értelemszerűen nekem, az államnak viszont arra kell törekednem, hogy a magánszereplő hozamát minden lehetőség szerint csökkentsem. Ennek legfőbb eszköze a befektetők széles körű versenyeztetése.
Az első szerződés szerinti valódi ár
És most térjünk vissza a MűPa első, eredeti szerződéséhez.
Ha csak egyszerűen összeadjuk a fenti összegeket - amire különös késztetést érzett a NKÖM és az ÁSZ egyaránt -, kb. 44 milliárd forintot kapunk eredményül. Ennek a számnak azonban semmi értelme nincs, hiszen minél hosszabb a futamidő, annál elképesztőbb számokat kapunk, melyek azonban semmi másra nem jók, mint egymás ijesztgetésére. Ha azt szeretnénk tudni, hogy mennyi volt az ingatlanfejlesztés összköltsége, akkor az előirányzott pénzeket diszkontálnunk kell 2004 év végére, és a jelenértékeket össze kell adnunk. Az eredmény nyilvánvalóan attól függ, hogy mekkora hozammal diszkontálunk.
Az ÁSZ, amikor meg akarta állapítani a MűPa jelenértékét, elbizonytalanodott: a jelentésben négyfajta hozammal (10, 8, 5,25 és 0 százalékkal) is elvégezték az értékelést, ennek megfelelően a végeredmény valahol a 32-44 milliárd közötti sávban szóródott. Minél magasabb a hozam, természetesen annál kisebb a jelenérték, vagyis annál olcsóbbnak tűnik az ingatlan. Nem meglepő módon a magánszereplő arra hivatkozott, hogy az ingatlanfejlesztés üzleti kockázatai miatt a magasabb (10 százalék körüli) hozam indokolt, míg az állami fél inkább az alacsonyabb hozamok mellett érvelt, mondván, hogy ekkoriban az állam 6,8-8,8 százalékon tudott volna forinthitelt felvenni a piacról. A 5,25 százalékos érték a költségvetési törvényben szerepelt, a 0-ás diszkontrátára semmilyen racionális magyarázatot nem sikerült találnom. Az ÁSZ a következőképpen véli feloldani a konfliktust: "A különböző diszkontráták oka az állami és a magánszféra eltérő kockázatvállalási szintje." Jól hangzik, de nincs semmi értelme.
A projekt ugyanis két jól elkülönülő részre osztható. 2000-től 2004 végéig lényegében megtörtént az ingatlanfejlesztés. Ezen időszak alatt a magánbefektető megvásárolta a telket és az alapanyagokat, kifizette a tervezőket és az építőmunkásokat stb. Ha egyszerű közbeszerzésről lett volna szó, akkor az állam az ingatlan elkészültével egy összegben kifizette volna a vételárat, melyben a beruházó természetesen érvényesítette volna az ingatlanfejlesztés kockázatának megfelelő, magas elvárt hozamát. A megállapodás szerint azonban az állam nem egy összegben akart fizetni, hanem tíz éven keresztül elnyújtva, részletekben. Vegyük észre azonban, hogy 2004 végétől kezdve szó sincs ingatlanfejlesztésről, a magánszereplő egyszerűen csak hitelezi a magyar államot. A magyar állam által ígért fix pénzáramlás pedig nyilvánvalóan mentes minden üzleti kockázattól, ezért ebben a szakaszban már semmiféle kockázati prémium alkalmazása nem lehet indokolt. A "többéves fizetési kötelezettséggel járó kötelezettségvállalások nettó jelenérték-számításának" módszertanáról szóló, 2005 augusztusában megjelent kormányrendelet kissé elkésve ugyan, de megerősíti, hogy ilyen esetekben tényleg a kockázatmentes hozammal kell diszkontálni. Ha helyesen végezzük el a számítást, akkor azt kapjuk, hogy az államnak kb. 34,5 milliárd forintjába került az ingatlan 2004. év végi pénzben kifejezve.
Hogy ez sok vagy kevés, nehéz megállapítani, hiszen nem tudjuk, mennyibe került a vállalkozónak az ingatlan megépítése, és azt sem, hogy befektetésére mekkora hozamot számolt fel. Csak az gyanítható, hogy megfelelő versenyeztetéssel ezt az árat valószínűleg csökkenteni lehetett volna.
A módosított szerződés titkai: kitör a RÁSZ
2004 végén a MűPa már majdnem elkészült, és a magyar államnak hamarosan el kellett volna kezdenie fizetni az első részletet (vagy 7 milliárd forintot). Ennél is ijesztőbb volt azonban az a kilátás, hogy az épület átadásával az ingatlanfejlesztés teljes költsége azonnal megnöveli a deficitet, és így az államadósságot, ami veszélyeztette volna az akkor még reálisnak tűnő eurócsatlakozást. Mindezt elkerülendő nagy erőkkel kezdtek dolgozni a konstrukció átalakításán. Egyrészt legalább két év türelmi időszak bevezetését szorgalmazták (amiben nehéz nem észrevenni a kormányzati ciklusok hatását), másrészt el akarták nyújtani a futamidőt, hogy ezzel is csökkenjen a törlesztési részlet; harmadrészt az államháztartáson kívül akarták elszámolni a beruházást; és végül az eredetileg forintban denominált adósságot euróra akarták átváltani. Ebben az időszakban ugyanis már javában tombolt a devizahitelezési láz. Mindenki meg volt győződve arról, hogy devizában érdemes eladósodni, és nem forintban; hogy az euróárfolyam valami természeti törvény (szofisztikáltabb gondolkodók szerint a jegybanki inflációs célkövetés) folytán nem mozdulhat el a 250-es szint környékéről, és hogy pár éven belül úgyis bemasírozunk az euróövezetbe. Ez a várakozás egyébként nem volt teljesen alaptalan: a magyar állam CDS-felára ekkoriban 0,25 százalék volt (szemben a jelenlegi 2-3-mal), és senki sem sejtette, hogy egy világméretű válság közeleg, ami ennyire súlyosan fog érinteni bennünket.
A NKÖM kétéves türelmi idő bevezetése mellett tízéves, euróalapú konstrukciót javasolt; az Országgyűlés költségvetési és pénzügyi bizottsága előállt egy harmincéves variációval. Végül 2005. április 15-én, két héttel az épület átadása után aláírták a magánszereplő által kidolgozott Rendelkezésre állási szerződést (RÁSZ), ami 2+30 év futamidejű, euróalapú díjfizetést ír elő, és rendelkezik mindazokkal a formai kellékekkel (kockázatmegosztás, beruházási és üzemeltetési feladatok összevonása stb.), ami operatív lízinggé, PPP-konstrukcióvá, tehát államháztartáson kívül elszámolhatóvá teszi a beruházást.
Az ÁSZ azt írja jelentésében, hogy "az állam számára a Művészetek Palotája-projekt várható pénzáramlása nominálértéken (...) összesen közel 400 Mrd Ft-os fejezeti szintű költségvetési terhet jelent". Ezzel az óriási számmal persze megint csak nem tudunk mit kezdeni. Ezt nem hasonlíthatjuk az eredeti 34,5 milliárdhoz, egyrészt, mert diszkontálás nélkül egyszerűen összeadták a jövőbeli kötelezettségeket harminc éven keresztül, másrészt ez az összeg egyéb tételeket is tartalmaz. A MűPával kapcsolatos állami kiadások három fő részre oszthatók, úgymint: (1) ingatlanfejlesztés ellenértéke, (2) üzemeltetés + közüzemi díjak és (3) szakmai működtetés. Az összköltségeken belül egyébként a három tétel körülbelül azonos nagyságrendet képvisel. Az eredeti szerződés lényegében az elsőre vonatkozott; az új szerződés (RÁSZ) az elsőre és a másodikra, míg a harmadik feladat, a szakmai működtetés egyáltalán nem szerepelt a szerződésekben, mert azt kizárólag az állam vállalta magára. Az ÁSZ-vizsgálat egyik központi kérdése, hogy a szerződés átkötése mennyiben változtatta meg az első ponthoz, vagyis az ingatlanfejlesztéshez kapcsolódó állami kiadások nagyságát. Ha össze akarjuk hasonlítani e tekintetben a régi és az új szerződést, először is a RÁSZ-ban foglalt díjakat meg kell tisztítani az üzemeltetési költségektől. Ezután, mivel az ingatlan mindkét konstrukcióban végül a magyar állam tulajdonába kerül, nincs más teendőnk, mint kiszámolni az új, 2+30 éves euró-pénzáramlás jelenértékét forintban - és ezt már összevethetjük az eredeti szerződésben foglalt kötelezettségek jelenértékével, a 34,5 milliárddal.
Mint láttuk, már a forintpénzáramlás diszkontálása se ment könnyen; az euró-pénzáramlás diszkontálása és forintra átváltása még komolyabb kihívás elé állította a közreműködő szakembereket.
Diszkontráta újratöltve
A TriGránit megbízásából az Ernst and Young készített egy elemzést, amelyben az euróban kifejezett diszkontrátát a tőkepiaci árfolyamok modellje alapján 7-9 százalékra becsülte, és ezt a magas hozamelvárást alkalmazták nemcsak az ingatlanfejlesztés első négy évére, hanem az ingatlanfejlesztés befejezése utáni 32 évre is. Pedig ekkortájt az euróban kibocsátott magyar államkötvények hozama kb. 3,25 százalék volt minden futamidőre. Ez azt jelenti, hogy a TriGránitnak sikerült hosszú távon 4-6 százalékos hozamprémiumot bebiztosítania magának a többi piaci szereplőhöz képest. Hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a beruházónak az ingatlan átadása után már semmiféle ingatlanfejlesztési kockázattal nem kell számolnia. Kockázatokkal legfeljebb az üzemeltetés során találkozhat, ennek fedezetét valószínűleg be is építette az üzemeltetési költségekbe, de ez már egy másik történet. Az 1. táblázat mutatja, hogy mennyire nem apró részletkérdésről van szó:
1. táblázat - Ingatlanfejlesztés költsége jelenértéken (Mrd forint), 2004 vége
Eredeti megállapodás 34,5
RÁSZ (9%-os euróhozammal diszkontálva) 35,5
RÁSZ (3,25%-os euróhozammal diszkontálva) 69,5
Ha elfogadjuk a 9 százalékos euróhozamot az egész időtávra, akkor azt kapjuk, hogy a szerződésmódosítás érdemben nem változtatta meg az állami kötelezettségvállalás jelenértékét. Ha azonban ragaszkodunk a 161/2005-ös kormányrendeletben is megfogalmazott elvekhez, vagyis hogy akármilyen devizában vagyunk, az állampapírhozammal diszkontálunk, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a szerződésmódosítás miatt az ingatlanfejlesztés költsége az eredeti 34,5 Mrd-ról 69,5 Mrd-ra nőtt, vagyis gyakorlatilag megduplázódott.
Nekünk zenélnek
Az ÁSZ-jelentés mellékletében található egy táblázat, melyben összehasonlítják különböző hangversenytermek egy négyzetméterre jutó beruházási költségét:
2. táblázat - Fajlagos beruházási költség (euró/nettó nm)
Esseni Filharmónia Alfred Krupp Terem 5000
Brügge-i hangversenyterem 2029
Philadelphiai Kimmel Center Version Hall 4800
Tokiói Hakuju hangversenyterem 3514
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 3104
Ebben az összehasonlításban a Bartók Béla hangversenyterem viszonylag olcsónak tűnik. Ha azonban erre is alkalmazzuk a fentebb bemutatott kettes szorzót, akkor egyből a világ egyik legdrágább hangversenytermét mondhatjuk a magunkénak.
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy három ponton érhette veszteség a magyar államot a MűPa megépítése kapcsán (az üzemeltetésről és a szakmai programokról egy szót sem ejtve):
1. A Duna-parti telkek eladásakor - ha nem volt elég széles körű a verseny.
2. A fejlesztési koncepcióhoz való csatlakozáskor, az első megállapodás feltételeinek megállapításakor - azért, mert nem volt semmiféle verseny.
3. Az eredeti szerződés átkötésekor - azért, mert az állami fél nem tudott diszkontálni.
Az ÁSZ-jelentés felhívta a figyelmet mindhárom mozzanatra, ám a legjelentősebb veszteségforrást, a szerződés átkötésének hatását jelentősen alulbecsülték, ami lényegében két okra vezethető vissza. Egyrészt nem tudták egyértelműen letenni a voksot az alkalmazandó diszkontráta mellett, emiatt a számítási eredményeket sem sikerült megfelelően értelmezni. Magas diszkontráta mellett eltűnt a különbség a két jelenérték között, alacsony diszkontráta mellett óriásira nőtt; az ÁSZ pedig nem tudta eldönteni, hogy melyik verziót higgye el. Másrészt az ÁSZ-jelentésben a számítások során elkövették azt a hibát, hogy az összes jövőbeli eurókiadást a 2004 év végén érvényes 250-es devizaárfolyamon váltották át forintra, majd az így kapott értékeket diszkontálták a forinthozamokkal. A 250-es szinten hosszú távon beragadó devizaárfolyam azonban túlzottan optimista szcenárió volt, ami hozzájárult a RÁSZ-ban foglalt állami kötelezettségvállalások alulbecsléséhez. (A helyes módszer az lehetett volna, ha nem a spot, hanem a határidős árfolyamokon történik az átváltás, és utána a kockázatmentes forinthozamokkal diszkontálnak. Ez esetben pontosan az 1. táblázatban szereplő 69,5 milliárdos értéket kapták volna.)
Tanulságok
Most akkor le kellene vonni őket. Ha nem lennék annyira szomorú az egésztől, talán meg is tenném. Valami olyasmit mondanék valószínűleg, hogy az állam képviselői legyenek szívesek, és a jövőben jobban figyeljenek oda, hogy milyen szerződést kötnek, legyen szó privatizációról, közbeszerzésről vagy akár PPP-ről. És még hozzátenném, hogy legyen verseny és transzparencia, de ezt már mindenki mélységesen unná...
Ja igen, azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy végül a MűPa teljes beruházási költségét, 44,3 milliárd forintot egy összegben, állami beruházásként, tehát hiányként kellett elkönyvelni 2005-ben, mert van egy olyan szabály is, hogy ha a létesítmény már megépült, akkor hiába az új szerződés, a régi szerint megy az elszámolás.
A szerző közgazdász.
