| A Nemzeti Kulturális Alap gyakorlatilag felére csökkenti a kulturális folyóiratok és portálok támogatását. Ez a hír múlt héten jelent meg a narancs.hu-n, a részleteket itt olvashatják. Szerkesztőségünk szerint a döntés komoly veszélyt jelenthet a minőségi magyar kultúra intézményeire, és olyan következményekkel járhat, amelyek senkinek nem állnak érdekében. Ezért megkerestük a kormányzati kultúrpolitika alakítóit, hogy fejtsék ki álláspontjukat – hátha tudnak valami biztatót mondani, hátha történik valami. Az NKA kollégiumaiban döntő befolyást szerző MMA, illetve Hoppál Péter és L. Simon László államtitkárok egyaránt elhárították a megkeresést, és az NKA-hoz utalták lapunkat. Doncsev András, az NKA alelnöke válaszait elolvashatják az e heti Narancs cikkében. Ott idézünk Szőcs Géza volt államtitkártól, jelenlegi miniszteri biztostól is, de mivel válasza önálló írásként is megállja a helyét, ezért itt közreadjuk ebben a formában. (Urfi Péter) |
| ||
Mielőtt érdemben foglalkoznék a kérdésekkel, le kell szögeznem: legalább két jó okom volna a válaszokat megtagadni. Egyik ok: a kialakult szerencsétlen gyakorlat szerint minálunk egy ellenzéki politikus vagy újságíró – de mondhatnánk pártot vagy médiát is – minden egyes megszólalásával a kormányon akar ütni vagy fogást találni. Ez 26 éve így van. Nem tudom, mekkora az ebből származó taktikai haszon, de az biztos, hogy jóval hitelesebbnek hatnának azok a felvetések, amelyek nem minden egyes esetben prejudikálják előre a kormány alkalmatlanságát vagy gonoszságát, hanem konstruktív párbeszédek alapját is képezhetnék. Ma azért nem fogalmazza meg senki az eltérő véleményét a nagy nyilvánosság előtt, mert ezt azonnal kritikának állítanák be vagy értelmeznék – holott ő nem is bírálatot akart volna fogalmazni, hanem csak egy alternatív opciót felvetni. A lövészárkokba szoruló diskurzus lehet, hogy hatékony a megsemmisítő csapások szempontjából, de értelmes, hasznos véleménycsere tekintetében kontraproduktív.
Emiatt én sem szoktam eltérő nézeteimnek hangot adni. Nem akarom, hogy szavaimat egyébnek értelmezzék, mint amik, nem akarom, hogy öncélú, monomániásan kormánybuktató célú polémiákba ágyazódjanak.
A másik ok, amely az ellen szólna, hogy válaszoljak a Narancsnak: e szívemnek hajdan oly kedves lap az elmúlt években kizárólag a legbarátságtalanabb, legellenségesebb, legigazságtalanabb módon írt rólam. Lehetne ez is a válaszom. Hogy emiatt nem állok szóba a Magyar Naranccsal.
Ám a konszenzus keresésének ösztönére, a szétszakadt szálak összekötésének és a lövészárkok betemetésének szándékára, az értelmes jövővel kapcsolatos illúziókra hallgatva, mégis teszek egy kísérletet.
Ha maradtam volna…
Már régen nem vagyok döntéshelyzetben – értve ezen, hogy a magyar kultúra finanszírozása szempontjából meghatározó források kijelölésében vagy felhasználásában semmifajta illetékességgel vagy hatáskörrel nem rendelkezem.
Azért nem, mert pontosan két év elteltével, 2012 júniusában lemondtam államtitkári megbízatásomról. Ebben az a felismerés is motivált, hogy a nemzet kulturális érdekeit csak egy önálló tárca tudná hatékonyan szolgálni – egy államtitkárság, ebben a struktúrában, nem. (Az önálló tárca mellett pedig szükségesnek láttam egy erős kulturális televíziózás és rádiózás felépítését is, odavonni a filmkészítéssel kapcsolatos feladatokat és kompetenciákat, valamint a külföldi kulturális intézetek működtetését is. Meg persze az NKA forrásait. Ezeket tartottam és tartom egy erős kulturális érdekképviselet és közszolgálat feltételeinek.)
De motivált lemondásomban az a felismerés is, hogy a kultúrharc következetes ellenzőjeként, a politikától független értékszemlélet szolgájaként sikertelennek láttam a működésemet. Ellenzéki oldalról a legkisebb elismerésben sem volt részem, csak gáncsoskodásban, amit nem privát lelkivilágom miatt említek meg, hanem amiatt, mert látványos kudarccal ért fel: a kormányzat azon törekvése kudarcának, hogy a kétharmad birtokában is fontosnak tartja a dialógust és a konszenzuskeresést. Az irányomban kifejezett gyűlölködés a „virágozzon száz virág” meggyőződés egyik utolsó mohikánjának politikai krédóját kérdőjelezte meg. Nem akarok cinikus lenni, de le merem írni: ha én maradtam volna az államtitkár (ha nem ítéltem volna úgy, hogy teljesen fölösleges két tűz között vesződnöm), akkor nem jutottunk volna oda, hogy megfeleződik a folyóirat-támogatásra fordított összeg.
Amennyire én ismerem a viszonyokat, az NKA-torta újraosztása eredményezte ezt a helyzetet. Az elosztott pénz ugyanannyi, de megjelentek új célok és szempontok is a döntéshozatalban.
Miután jómagam személyesen elfogult vagyok folyóirat-kultúránkkal szemben, melyet az irodalom vízgyűjtő területének tekintek, nemzeti sajátosságunknak és büszkeségünknek, ugyanúgy, mint a sokak szemében már elavultnak számító kőszínházainkat, ellenálltam volna a források megcsapolásának. Ez persze azt jelentette volna, hogy egyéb célokra kevesebbet szántam volna, ami ezeken az egyéb területeken okozott volna turbulenciát és zúgolódást. De vállaltam volna ezeket, pontosan a be is vallott személyes elfogultságom miatt.
Véleményem az, hogy a jelenleg rendelkezésre álló összeget a nyomtatott folyóiratok pályázataira célszerű fordítani, és az internetes felületekre külön pályázatot volna helyes kiírni. Az ehhez szükséges forrást azonban nem látom, és csak a felosztási elvek újrafogalmazásával gondolom lehetségesnek biztosítani.
Lehet, hogy luxus
Minden megszűnő lapért, folyóiratért kár. Vannak természetes elenyészések is, szellemi műhelyek szétesnek, vezető szerkesztők elfáradnak. Helyettük új szereplők, új divatok, önkifejezési formák, irodalmi technikák követelnek maguknak megmutatkozási lehetőséget. Ezek természetes folyamatok. Azt gondolom, körülbelül 50-60 irodalmi folyóiratra volna szükség: ebből néhány országos érdekűre, mintegy öt-hat regionális érdekűre és mintegy negyven-ötven lokális fontosságú – egyetemi, városi stb. – lapra. Függően a minőségtől, a megjelenés gyakoriságától és a példányszámtól, más-más összegű támogatást kellene biztosítani nekik, és akkor még mindig nyitva hagytuk a lehetséges online mutációkat, rákeresés-gyakoriság és egyéb mutatókkal – ez egy komplex halmaz.
Ez a kérdés összevonja az irodalmi és az egyéb (például színházi, film, képzőművészeti, zenei stb.) kulturális lapokat az ismeretterjesztőkkel. Külön-külön véve nem tűnik luxusnak egyiknek a fenntartása sem, de együtt lehet, hogy sok. A 150-es megrendelt vagy eladott példányszám tűnik ésszerű fenntarthatósági limitnek, feltéve, hogy nem a szerkesztők és rokonságuk vásárolják fel a példányokat.
Mint a legtöbb területen (pl. a zenekarok vagy független színtársulatok esetében), itt is pontozásos értékelési rendszert látok helyesnek bevezetni. Ha a szakmát is bevonjuk – megkerülni nyilván nem lehet –, akkor persze fenyeget az a veszély, hogy könnyen lejuthatunk a valóságshow-kból ismerős kiszavazásos mutatványok szintjére.
Gépen száll
Mint a fentiekből kiderül, fájdalmasnak és hosszabb távon fenntarthatatlannak tartom a támogatás csökkentését.
Azért nem szívesen írom ezt le, mert nem szeretném, ha olyan látszat keletkezne, mintha mások fele mutogatnék a felelősséget illetően. Ráadásul tudom, hogy a kulturális államtitkár is éjt nappallá téve töpreng, konzultál, tárgyal, dolgozik a jó megoldás megtalálásán, a miniszter pedig emberfölötti terhelést vállalt egy olyan bonyolult és gyötrelmes problémákkal teli összetett valóságban, amely példátlan fizikai, szellemi és idegi igénybevételt jelent.
Szavaimat tehát kérném nem bírálatnak értelmezni, hanem egyenes kérdésekre adott egyenes válaszokként.
Végezetül – miután a Narancsban egy repülőgépes parabolát már megfogalmaztam egyszer – engedtessék meg nekem egy másik repülőgépes példázat.
Tegyük föl, hogy egy – mondjuk – Pakisztánból Brüsszelbe tartó menetrendszerű gépen vagyunk. Végső célunk a kolozsvári repülőtér, de ehhez előbb meg kell érkeznünk Brüsszelbe, a rossz hírű Zaventem repülőtérre, ahonnan majd egyéb járatokkal, átszállásokkal fogunk tudni eljutni Kolozsvárra.
Repülőnk éppen Kolozsvárhoz közeledik, Karacsitól Brüsszel felé.
Egy gyors fedélzeti közvélemény-kutatásból kiderül, hogy mindenkinek érdeke volna, ha Kolozsvárott szállna le a gép. A pilótától kezdve, akit kolozsvári barátnője vár, a rabbiig és a turistának álcázott igazhitű harcosig mindenki, de legalábbis a nagy többség azt szeretné, ha nem Brüsszelen keresztül átszállva, hanem most rögtön landolva megérkezhetne Kolozsvárra. Erről még szavazást is rögtönözve, megfogalmazódna a népakarat: szálljunk le. Most. Gyorsabb, biztonságosabb, olcsóbb, humánusabb.
És mégis, a közérdek legdemokratikusabb leképeződése sem volna érvényes, nem volna elegendő ahhoz, hogy a gép a szamosfalvi kifutópályán landolhasson. Mert ezeket a döntéseket nem a gép fedélzetén, nem ott és nem ebben a körben hozzák meg.
Azt hiszem, így van a kormányzással is. Rengeteg személyes és partikuláris érdek szólhat egy döntés mellett, sőt közösségi érdek is. De ezek a – nagyon is komoly és fontos – érdekek csak egy roppant bonyolult viszonyrendszer kontextusában értelmeződnek, olyan feltételek és körülmények együttesében, amelyek ott és akkor, magán a repülőn nem ragadhatóak meg.
A folyóirat-támogatások ügyében is a döntés a kormány felelőssége. Mint ahogyan az is: honnan hova jutunk el az irányítása alatt, négy, hat, nyolc vagy tizenkét év alatt.
