Lovas István szerint tapsolni kellene az etnikai homogenitásnak, a kritikus lapokat meg jól be kell zárni

  • narancs.hu
  • 2017. március 6.

Villámnarancs

Nagyot ment Putyin hűséges rajongója.

Lovas István sem hagyhatta szó nélkül, hogy bántják szegény miniszterelnököt, amiért az etnikai homogenitásról beszélt a múlt héten.

„Vagyis a miniszterelnök szerint a mai Magyarország népe homogén, és ezt meg kell őrizni. Ilyen párját ritkítóan inkluzív mondatnak tapsolni kellene mindazoknak, akik folyamatosan, minden alap nélkül, azzal vádolják a kormányt, hogy idegeneknek tekinti a cigányokat, zsidókat és a nálunk élő többi etnikai kisebbségeket” – írja a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikájában, és csak azt furcsálljuk, miért

nem szidta meg a miniszterelnök munkatársait,

akik valamiért el akarták tüntetni ezt a végtelenül inkluzív mondatot Orbán hivatalos honlapjáról.

Lovas bemutatja Matolcsy könyvét (középen Orbán tarkója)

Lovas (balra) bemutatja Matolcsy könyvét

Fotó: MTI

Nem is lenne teljes az írás, ha nem kapná meg a magáét a média, de a tetőpont kétségkívül az, amikor a Lovas kifejezi „Trump elnökkel” kapcsolatos szimpátiáját, és

eljut oda, hogy kell a francnak ide demokrácia, sajtószabadság, megvagyunk mi ilyenek nélkül.

„A kormányszóvivőknek nem csak méltatlankodniuk kellene, de Trump elnökhöz hasonlóan az ilyen alávalóan hazudozó, álhíreket szóró, a társadalmat mérgező médiumok képviselőinek meg kellene mutatniuk a kijárat felé vezető utat. Ha már beengedik őket.” Azt nem tudjuk, Lovas István az Oroszországból érkező álhírek terjesztőiről beszél-e, de nyugodtan hozzátehette volna, hogy bezzeg a Szputnyik és a Russia Today, azok igazán hiteles források. (Pardon, ezt már megtette korábban.)

Persze, a Lovas István által annyira áhított világ már itt van velünk, tavaly seperc alatt nyírták ki a Népszabadságot, manapság pedig Schmidt Mária újítja meg a Figyelőt. Szóval tényleg csak a mindenkori Putyin-rajongót lehet idézni: „Meddig tűrjük?”

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.