A Magyar Idők megpróbálta leleplezni a Momentumot, de nagyon nem sikerült

  • narancs.hu
  • 2017. március 6.

Villámnarancs

Pártököl, vasököl, csak néha mellébasz.

Néhány hete Gajdics Ottó, a Magyar Idők főszerkesztője fenyegetőzött, hogy lesz itt nemulass, ha majd ők kiderítik, ki és mennyivel támogatta a Momentum Mozgalom (MoMo) „olimpiaellenes szerencsétlenkedését”. Nem is kellett sokat várni, ma reggel a párt ökle terjedelmes cikket közölt a Momentumról.

Kiderül belőle például, hogy a lap szerint világosan látszik, „a Momentum tagjait felkészítették, kommunikációs tréningeken vettek részt”, aztán azt is megtudjuk, hogy

Fekete-Győr András borostás fiatalember,

de a nagy leleplezés során szóba kerül az is, hogy a hétvégén párttá alakult mozgalmat biztosan külföldről pénzelik, ám sajnálatos módon a Magyar Idők szerint egyelőre kérdéses, hogy kicsoda a „lehetséges háttérember”. Ennek megválaszolása biztosan a következő számra maradt. Majd oda fut ki az egész anyag, hogy felsorolja, a MoMo egyes tagjai közül kinek kicsoda az apja; tényleg, már csak azt kellett volna leírni, hogy a momentumosok „meze alatt bizony másfajta szív dobog”, mert hát az alma nem esik messze a fájától,

apák és fiúk, hasonlók.

Vagy egyszerűen bemásolhatták volna a Magyar Fórum egykori számából Grezsa Ferenc legendás írását, csupán az egykori SZDSZ-alapítók neveit kellett volna kicserélni. És akkor még egyértelműbb lenne, hogy lám, eltelt 27 év, de egyesek nagyon úgy maradtak agyilag.

Az oknyomozás minden bizonnyal legcsodásabb felfedezése azonban az, amivel a cikk zárul: „És akkor ejtsünk szót Tabajdi Péterről, Tabajdi Csaba szocialista politikus fiáról is, aki szintén a mozgalomban tüsténkedik, bár korábban az MSZP informatikai rendszerén munkálkodott.”

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.