Az első kalauznők

  • Zsigmond Gábor
  • 2016.01.31 11:01

Villamos, szék

Az emancipáció első sikere, vagy az „örök nőiség” megkísértése? Utasokkal csevegő bájos kisasszonyok, alulfizetett hárpiák, netán sokat molesztált cselédlányok? Ráadásul a mozgó járműveken!

Az első női kalauzok 1915 elején kérték a jegyeket a pesti villamoson. Azt gondolhatnánk, hogy a kor kupléktól, sanzonoktól megédesített világában a hölgyek ízléses szoknyában, elegáns kalapban, de minimum mosolygós jókedvvel csattogtatták a jegylyukasztót a háború zajától távol eső fővárosban. Nem egészen így történt.

Az első világháború kezdetén még azt ígérték a katonáknak, hogy mire a falevelek lehullanak, otthon lesznek. De eltelt az ősz és még a tél is, a férfiak pedig a fronton maradtak. Ekkor jelenhettek meg először a nők a közlekedési szakma férfias világában. Korábban ugyanis leginkább csak takarítónőként dolgozhattak ezen a szakterületen. Az első huszon-egynéhány kalauznő 1915 áprilisában állt munkába a földalattin és a villamosokon. Alig telt el pár hét, és a korszak haladó szellemiségű magyar feminista lapja, A Nő máris felemelte szavát, hogy a kalauznők sokkal kevesebb pénzt kapnak, mint amennyi a férfiaknak járt ugyanezért, ám ez nem hatott meg senkit. „Nagyon gyakran 10-11 órás szolgálatot kellett ellátni, szabadnapot 4-5 hétig sem kaptunk. Szolgálat közben a kalauz nem ülhetett le…” – emlékezett vissza később Döme Erzsébet, az egyik első kalauznő. De még csak nem is a fizetés, vagy a sokszor félnapi munka volt a legnehezebb.

false

 

Fotó: BKV-archívum

 

A feminista lap szerint „A háborús világ csendéletéhez tartozik a női kalauzok szapulása. A pesti publikum egy részének nincs jobb dolga, mint szakaszjegye ellenében kikémlelni: jobb-e, ügyesebb-e, mint néhai kollegája, a férfi? Szép-e, csinos-e, talán még művelt, disztingvált, esetleg vagyonos is?” A lap szerint az sem volt ritka, hogy a férfi kollégák vagy az utasok „fogdosták össze a hölgyeket felsegítés címén”. Olyan eset is előfordult, hogy az egyik nagykörúti villamoson egy feleség kalapáccsal verte fejbe az egyik kalauznőt féltékenységből, mert a férje túl sokat udvarolt neki.

„A múltkoriban egy látnoki képességgel megáldott kocsivezető kijelentette egy újságíró előtt, hogy télen a nők lefagynak majd a kocsiról. (…) Pedig ha mástól nem, a nyomorgó bajtársaktól elvárhatták volna a megértést és főleg azt, hogy nem a kenyéririgység, de a szolidaritás nyilvánuljon meg a nők munkabéreinek az ő sorsukra is kiható leszorítása ellen” – írta A Nő. De nem csak a publikum vagy a kartársak szólták meg őket. A kor sajtótermékei, napi- és hetilapjai is sokat élcelődtek rajtuk. A Világ című lap 1916. október 15-én egyenesen a következő okfejtéssel állt elő: „A háború óta fogy Budapest népessége és ennek a fogyásnak egyik előidézője: a villamoselgázolások. Mint egy veszedelmes járvány, úgy pusztítják az embert a villamosok. (…) És az a különös, az a furcsa, a villamoselgázolás azóta grasszál annyira, mióta nők kalauzkodnak a villamoskocsikon. Mióta minden rossz cseléd a konyhát a villamoskocsival cseréli föl: azóta senkinek sem biztos az élete Budapesten.”

Alig huszon-egynéhányan kezdték 1915-ben, de az év végére már a dolgozók mintegy negyede nő volt. Ez a szám tovább nőtt, és a háború végére közel kétezer kalauznő dolgozott a járműveken. Csakhogy amint az véget ért, szinte egyik napról a másikra el is küldték őket. 1920-ban csak 68, a következő évben 37, aztán 31, 1923-ban pedig mindössze 22 kalauznő kérte a jegyeket és a bérleteket. A Szózat újságírója így búcsúztatta őket: „…a kalauznőknek vissza kell menni oda, ahonnan annak idején előbújtak: a konyhák gőzös levegőjébe, a viceházmesteri lakások fülledtségébe, a mosókonyhák nedves párái közé. …megcáfolták a női lélek szelídségéről, lágyságáról, türelmességéről szóló legendákat, többet gorombáskodtak velünk, mint amennyit megérdemeltünk, megtöltötték a kocsikat pöröléssel… Nőies lényük, az örök nőiségnek inkább a hárpiaszerű változatát testesített meg.” Kosztolányi pár évvel később így emlékezett meg rövid pályafutásukról: „A város, mintegy sáskajárás után, kifosztva, lelegelve feküdt a szeméten. Fönn, a barokk cukrászda kirakatában drága porcelánon mindössze egy szíjas pogácsa szomorkodott. Vörösre mázolt villamosokat is lehetett még látni, melyek lázító jelszavakkal rohantak, mint az elszabadult öngyilkos őrültek. De több jel biztatott. Így a villamosokban az utasok már rá mertek szólni egy basáskodó kalauznéra, aki gorombáskodott az úri közönséggel, orra alá dörzsölték, hogy már nincs bolsevizmus. És a férfiak, mint hajdan, átadták ülőhelyeiket a hölgyeknek. Kivirágzott a középkor szép rózsája: a lovagiasság.”

Neked ajánljuk