Az első világháború után kialakult budapesti helyzetre nehéz jelzőket találni: forradalmak, éhező és nyomorult emberek, Erdélyből menekült vagonlakók a pályaudvarokon, lenullázott tömegközlekedés, a politikai mellé súlyos gazdasági káosz, működésképtelen ország, szárnyaló infláció. A közlekedési vállalat persze úgy segített, ahogy tudott, vagy, ahogy elvárták tőle. A politikai vezetés ugyanis már közvetlenül is beleszólhatott a vállalat életébe és ezt ki is használta, hol jól, hol rosszul.
A budapesti tömegközlekedést a Károlyi-kormány még a legelső intézkedései között államosította. Bizonyára jó okuk volt rá, noha a korábban egymással rivalizáló, piaci részvénytársaságként működött villamoscégek a háború alatt jótékonysági gyűjtésekben, vöröskeresztes mozgalmakban az élen jártak, a végállomásokon hadikonyhák, kenyérsütödék működtek. Csakhogy a cégek alaposan tönkrementek a háború négy éve alatt, így a közlekedésben tragikus állapotok alakultak ki.
Az „őszirózsás forradalom” idején létrehozott Budapesti Egyesített Városi Vasutak (BEVV) még akkor is működött, amikor nem hogy Károlyi Mihály, de már Kun Béla is bukott embereknek számítottak. És közben tucatszámra szűntek a meg viszonylatok, állt le a villamosközlekedés olykor egész napokra is… Ám a fővárosiaknak nem az volt a legnagyobb baja, hogy gyalogolni kellett, és hát a BEVV vállalati és politikai vezetése is elsősorban több mint tízezer saját dolgozója és családtagjaik helyzetén próbált segíteni.
| ||
Méghozzá igencsak nagyvonalúan. A cég például 5 koronás kilónkénti áron vásárolt fel burgonyát, hogy azt 1 koronáért adhassa az alkalmazottaknak. Ősszel élelmiszert, télen tűzifát gyűjtöttek, de még egy külön főosztályi szervezetet is létrehoztak a hasonló eljárások intézésére „jóléti főosztály” néven.
1921 karácsonya előtt a vállalat az alábbi hirdetményt adta ki: „A vasút vezetősége 1000 pár fekete boksz felsőbőrből készült elsőrendű gyermekcipőt szerzett be azon célból, hogy azt alkalmazottaink és tisztviselőink gyermekei közt a beszerzési áron jóval olcsóbban kiossza. Tekintettel azonban arra, hogy a rendelkezésünkre álló gyermekcipő mennyiség nem elegendő arra, hogy alkalmazottaink és tisztviselőink minden gyermekét cipővel lássuk el, azért ez alkalommal első sorban csakis azok fognak tekintetbe vétetni, akik a legutóbb megejtett szeretetadományokban nem részesültek.”
| ||
„Az igénylés jogosultságát a jóléti-bizottság a szolgálati főnökséggel egyetemben fogja megállapítani” – írták, de maga az összeírás sem volt egyszerűbb: „a kiosztás könnyebb lebonyolítása céljából az állomásokon kapható gyermekcipő-kérő lap kiállítandó és az kitöltve az alább megjelölt átvevőknek folyó hó 14-ig déli 12 óráig leadandó.” A cipőket a vállalat Damjanich utcai cipőraktárában lehetett átvenni december 19-től. Öt nappal később, 1921 karácsonyán legalább 1000 gyerek elsőrendű bőrcipőt kaphatott. Ez is a fővárosi tömegközlekedés nyomorúságos évtizedeinek egyik igaz története.
