A Magyar Közlekedési Alkalmazottak Szabad Szakszervezete a második világháború pusztítását követően nemcsak a főváros és a vidék újjáépítését tekintette kiemelt céljának, hanem a kalauzok és utasok közötti társadalmi béke megteremtését is. Az említett szakszervezet Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalma, vagyis a „Közlekedési SZIT” 1948-ban kis kiadványban világított rá a kalauzok és utasok közötti viszony „össztársadalmi jelentőségére”. Hogy milyen volt ez a viszony a háború előtt, arról itt írtunk, de hogy mennyit változott a helyzet tíz-tizenöt év alatt, azt a közlekedési SZIT könyvecskéje remekül bemutatja.
| ||
A „Tervünket tett követte” című kiadvány szerint: „Két tényállást kell megállapítanunk. Az egyik a forgalmi alkalmazottak felé, a másik az utazóközönség felé szól. Az egyik megállapításunk az, hogy a felszabadulást követő harmadik évben a munkafegyelem nem olyan, amilyennek lennie kellene. Ez nagymértékben vonatkozik a forgalmi alkalmazottakra is. A másik véleményünk az utazóközönség felé szól, hogy fegyelmezetlen; és szinte hihetetlennek tűnik fel, amikor egyes külföldi példákat hallunk arról, hogy az utazóközönség hogyan teljesíti kötelességét, hogyan rója le a díjszabási tételeket, hogyan száll fel a villamosra, tehát a fegyelmet gyakorolja – ami minálunk bizony igen hiányos.” Nos, sok kétely nem maradhat bennünk afelől, hogy a kalauz és az utas kapcsolata miért volt problémás. Nyilván az utas miatt. Sokat elárul a következő részlet is, ami szabatosan világít rá egy gyakori hibára: „Az önérzetükben sértjük meg az utazókat, mikor szakszerű felvilágosítás helyett jegycsalással gyanúsítjuk meg.” Persze a közlekedési dolgozóknak készült útmutató vigasztalóan jegyzi meg: „túl az ilyen minket ért sérelmeken, lássuk meg azt is, hogy az utazóközönség nem rosszindulatú minden esetben.”
| ||
Bizonyára úgy látták, a közlekedés újjáépítésének lázas munkájában minden jól halad, a normális közlekedés fenntartásának már csak egyetlen akadályozója van: az utas. Ezek a közlekedési munkások ugyanis meggyőződéssel vallották, hogy „ifjúságunknak fel kell vértezni magát a harcra és magáévá téve a munkásosztály élcsapatának, a Magyar Dolgozók Pártjának programját, annak birtokában, Rákosi elvtársunk vezetésével, biztosak lehetünk a győzelemben”. De miért volt fontos ezt a csatát is megnyerni? Egészen egyszerű: „S most gondolkozzunk el egy pillanatra. Miért van szükség udvariasságra, arra, hogy az emberek megértsék egymást? Azért, hogy a most kialakuló társadalmi gépezetben ezek az udvariassági olajcseppek csökkentsék le a lehető legkisebb mértékre a súrlódásokat, s az előző rendszerből reánk hagyott idegen, fülsértő hangokat.”
Úgy gondoljuk, hogy ebben a témában nem lehetne szó nélkül hagyni e könyvecske első oldalára került verset – Sántha János alkotását –, de mivel alig találunk szavakat, inkább idemásoljuk az egészet. Szóljon arról, hogyan költözött béke a szívekbe kalauz és utas között:
„A magyar rögöt még hó takarta,
mikor sok ifjú agy már akarta
és kovácsolta a nagy tervet…
S az acél így edződött tovább,
építve a láncszemek sorát,
melyek nyomán a siker termett.
S a tudás zászlaját kibontva,
az eredményeket szinte ontva,
egy év tervét keresztülvittük,
–pontról-pontra, úgy ahogy hittük –
rövid kilenc hónap alatt…
S a nagy terv nemcsak terv maradt,
mert a Cél, amit kitűztünk…
–hisz’ nem délibábot űztünk –.
Küzdelmek sorával, győzniakarással…
ifjú gárdánk büszkén haladt!
…s a romok helyén új élet fakadt.
Az eredmény, íme – szembeötlő,
nem kellett hozzá emberöltő –,
csak kemény elszántság, s akarat. Hol könnyet láttunk – letöröltük,
a haragvókat – békéltettük,
Kalauz és utas között
dúló vihar, ím eloszlott.
Az arc mosolyba öltözött,
s a szívekbe béke költözött.”
