Ez Kosztisz Haramuntanisz – saját 2018-as rövidfilmjéből forgatott – nagyjátékfilmes debütjének az alaphelyzete. A rövidfilm címe (Kioku) memóriát, a hosszúé (Kyuka) vakációt jelent – ebből is sejthetjük, hogy többről van itt szó, mint holmi családi kiruccanásról. Az apa célja ugyanis az, hogy gyermekei ismét találkozzanak édesanyjukkal.
A lassan csordogáló sztori tele van apró, szimbolikus jelenetekkel és utalásokkal: a magát nagy horgásznak mondó apának egyetlen kapása sincs, s amikor véletlenül mégis halat fognak, arról kiderül, hogy már döglött. A lánya már az utazás elején összehányja magát a hajón, viszont az identitását apja elől titkoló fiút jobban érdeklik a női ruhák, mint hogy élményeket szerezzen a családjával. Ugyan a film nem része a Lánthimosz vagy Tsangari nevével fémjelzett Greek Weird Wave irányzatnak, így is épp elég fura és rendhagyó: a képarány, az éteri zene, a családi mosolyalbumba illő etűdök, a mindent túlragyogó tenger mind-mind azt ordítják, hogy itt bizony egy tőrőlmetszett szerzői filmmel van dolgunk. Ezek a megoldások azonban hamar a filmre telepszenek, és mivel a szereplők mozgás helyett csak ide-oda hánykolódnak, ki is szorítanak minden egyebet. Ami marad, az egy nyomasztó nyár helyenként érdekes, ám többnyire unalmas krónikája.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
