A fanyar humorú nevettető még Bergman filmjeitől volt elragadtatva, a saját pályakezdésük történetét megosztásra érdemesnek vélő utódai viszont egyre igénytelenebb példaképek munkáit jelölték meg sorsfordító élményként. E kanadai első film hősének látóhatára is legfeljebb Paul Thomas Andersonig terjed, filmtörténeti klasszikus benne az Acélmagnóliák c. színvonalas giccs.
A jelentéktelen kisvárosban élő, parodisztikusan megjelenített kamasz (pacuha öltözet, infantilis szokások, felvágás) érettségi után egyenesen a New York-i filmfőiskolára szeretne bejutni, de nem képes egy végzős videót összevágni, és inkább megsértődik, amikor barátja egy lányt (lányt!) ajánl munkatársul. A tandíjat előteremtendő videótékában vállal munkát (a századelő idején vagyunk, a DVD aranykorában), s ott megy főnöke és munkatársai agyára (mint láttuk, távolról sem kifinomult) ízlésének fitogtatásával. Aztán bekopog a valóság: a főnök asszony, a Hollywoodból egészen az isten háta mögötti kölcsönzőig bujdokolt egykori színésznő felvilágosítja, hogy mi is kell(ene) az érvényesüléshez: lefeküdni a producerrel (is); a puccos fősuli dehogyis ilyen lúzereket vár, és még az év végi videó is meg tud születni önsajnálatba merülő hősünk nélkül. A film elismerésre méltó mondandója voltaképpen az, hogy fel kell ébredni a nagy elhivatottságtudatból, és észrevenni a világot magát, hogy az később talán csakugyan leképezhető legyen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
