Visszhang: film

Az utolsó megálló Yuma megyében

  • SzSz
  • 2025. április 9.

Visszhang

Ma egy filmet „tarantinósnak” nevezni már több, mint stíluspecsét.

Nem csak azt jelenti, hogy fura figurák a szokásosnál is gyakrabban rántanak fegyvert, majd gyilkolják egymást halomra káromkodások és a háttérben felcsendülő ismerős dallamok közepette, de azt is, hogy amit látunk, az szemtelenül felidéz egy rakás korábban látott dolgot. Egy lenyomat lenyomatának a lenyomata. Az elmúlt időszakban mintha Tarantino vagy épp Guy Ritchie is képtelenek lennének kitörni a saját ördögi körükből, az elsőfilmes Francis Galuppi (aki neve ellenére nagyon is amerikai) pedig nem is akar mást, mint megidézni a már emlegetett Tarantino korai zsenijeit, miközben egy picit azért Coenék filmjeivel is kacérkodik.

A történet szinte végig egy isten háta mögötti, poros kis étkezdében játszódik: itt gyűlik össze két bankrabló, egy késkereskedő, egy fiatal pár, akik sivár vidékeset játszanak, meg még néhány szerencsétlen, akik mind itt ragadtak, mert a közeli benzinkút szárazra apadt. A légkondi nem működik, a hőség egyre elviselhetetlenebb, a feszültség az egekig hág – hát persze, hogy a fedő hamar lerepül erről az olvasztótégelyről, és elszabadul a pokol. Mindez semmi újdonságot nem tartalmaz azon nézők számára, akik tisztában vannak vele, hogy mi fán terem a neo-noir. Meglepetést tehát egyedül az okozhat, hogy Az utolsó megálló Yuma megyében milyen remekül van összerakva, és innen-onnan összekoppintott stílusa milyen jól működik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.