Nem csak azt jelenti, hogy fura figurák a szokásosnál is gyakrabban rántanak fegyvert, majd gyilkolják egymást halomra káromkodások és a háttérben felcsendülő ismerős dallamok közepette, de azt is, hogy amit látunk, az szemtelenül felidéz egy rakás korábban látott dolgot. Egy lenyomat lenyomatának a lenyomata. Az elmúlt időszakban mintha Tarantino vagy épp Guy Ritchie is képtelenek lennének kitörni a saját ördögi körükből, az elsőfilmes Francis Galuppi (aki neve ellenére nagyon is amerikai) pedig nem is akar mást, mint megidézni a már emlegetett Tarantino korai zsenijeit, miközben egy picit azért Coenék filmjeivel is kacérkodik.
A történet szinte végig egy isten háta mögötti, poros kis étkezdében játszódik: itt gyűlik össze két bankrabló, egy késkereskedő, egy fiatal pár, akik sivár vidékeset játszanak, meg még néhány szerencsétlen, akik mind itt ragadtak, mert a közeli benzinkút szárazra apadt. A légkondi nem működik, a hőség egyre elviselhetetlenebb, a feszültség az egekig hág – hát persze, hogy a fedő hamar lerepül erről az olvasztótégelyről, és elszabadul a pokol. Mindez semmi újdonságot nem tartalmaz azon nézők számára, akik tisztában vannak vele, hogy mi fán terem a neo-noir. Meglepetést tehát egyedül az okozhat, hogy Az utolsó megálló Yuma megyében milyen remekül van összerakva, és innen-onnan összekoppintott stílusa milyen jól működik.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
